Febr. 20. Azt hiszem, akkor szúrunk ki legjobban magunkkal, ha hagyjuk, hogy ránk telepedjenek a gondjaink, és eluralkodjanak rajtunk. De bármennyire is igyekszünk tudatosan küzdeni ellene, óhatatlanul befészkeli magát az agyunkba az állandó aggodalom, és nem hagy nyugodni sem éjjel, sem nappal. Végül azon kapjuk magunkat, hogy az határozza meg a mindennapjainkat, hogy próbálunk felülemelkedni a kétségbeesésünkön és tehetetlenségünkön.
Az, hogy mit nevezünk bajnak, mindig annak függvénye, hogy ki hogyan éli meg a problémás helyzetet. Lehet, egy kívülálló számára nevetségesen egyszerű a megoldás, míg annak, aki benne van, talán tragédia, és nem lát kiutat. Persze hogyan is látnánk kiutat mindaddig, amíg az érzelmeink irányítanak, kell idő ahhoz, hogy lenyugodjunk és képesek legyünk átgondolni a helyzetünket.
Szerintem nem gond egyébként, ha sírdogálunk a szerencsétlenségeinken, vagy dühösek vagyunk egy megoldhatatlannak látszó helyzet miatt. Attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk efféle érzelmekre, ha gondunk van. Nem lehet folyton okosnak lenni, tiszta aggyal és önuralommal létezni.
Egyébként pedig mindegy mennyire mélyen éltük át a problémát, azt hiszem, az a lényeg, hogy végül mégis csak kimásszunk a gödör szélére. És vigyázzunk, hogy vissza ne essünk, bár ez úgyis bekövetkezik, de legalább ne jöjjön túl hamar.
Az a helyzet, hogy én még csak mászom, és folyton csúszkálok visszafele. Jó lenne végre ott állni a gödör szélén és beleröhögni.
Régen volt már ennyire rapszodikus időszakom. Az is régen volt már, hogy ennyire ne legyek képes felülemelkedni a napi gondokon, legyen az itthoni vagy munkahelyi. Hosszú ideje rosszkedvű vagyok és ez nem jellemző rám. Valami nincs rendben. Sem velem sem pedig a világgal. Lehet azért, mert a világ is rosszkedvű, ráadásul folyton kicseszik velem, és már nem mindig tudom, hogyan és minek is kéne megfelelnem. Ki vagyok facsarva testileg, lelkileg, anyagilag, szakmailag, emberileg, mindenhogyan. És aki ott alul csöpög, az vagyok én.
Csütörtökön segítséget kértek tőlem, és nem tudtam segíteni. Vacak érzés volt. Ugyanakkor én is kértem segítséget, kaptam, barátit, testvérit, kollegait egyaránt. Talán ez az, ami tartja bennem a reményt, és pillanatokra elfelejteti velem a nyűgöket.
Sokszor az apró odafigyelések mindennél többet jelentenek. Ráérezni, mi az, ami a másikat felfele lendíti, vagy legalábbis megtartja, nem engedi lezuhanni. Engem most megtartottak, de tudom, hogy nekem is erősnek kell lennem. Szerencsére van benne gyakorlatom.
Csak hát időnként elügyetlenkedem. Nem csak a magam dolgát, de kezdem elveszíteni azt a képességemet, hogy én legyek az, aki odafigyel és megtart. Nem tudok támasz lenni és magamat sem vagyok képes megtartani. Ez elkeserítő.
Van, hogy egyáltalán nem érdekel, hogyan lesz tovább. Az van az agyamban, hogyan lehet túlélni a következő percet, órát, napot, hetet. Már megint túlélésre játszom, és gyűjtögetem az örömtelen pillanatokat. Mert az apró örömök valahogy annyira illékonyak, nem lehet megkapaszkodni bennük. Legalábbis ezt élem meg.
A reggeli köd még mindig itt van. Talán ez is rám nehezedik, amikor ezeket a sorokat írom. Ülök a kakiban és próbálok nem mozogni.
(Született s fejlődik a 14. V. ajkán, mint a Kalevala)
ELSÖ ÉNEK.
1.
Ég a tankonyha, mint kopár szik sarja,
Bár ezt Hodovány Zoltán soha be nem vallja.
Pedig már őszes legénytoll pelyhedzik már állán,
Iszonyú sok hülyeség árad ki száján.
Öltözök, hűvös bűzében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig agyuk üresen, vagy csak félig rakottan,
Nagy balfaszként,szakácsruhában álldogálnak ottan.
2.
Zoli viszi a szót is most már a konyhán,
Mélyen néz a szemekbe s benne értelmet kémlel:
Óriás szúnyognak képzeli az osztály,
Mely az Koczkás mama vérit épp most szópál.
A kölkök mint az ökrök tudásra szomjasan delelnek,
Tételek s lábosok hadával háborúra kelnek:
De Zoli szól elkurtúk és nem is kicsit, de ezt sose bánom.
Nem tanultunk egy évig semmit,ez így is marad már látom.
3.
Egy, csak egy legény van topon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű zselés haj reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles folyóson messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e konyhábúl;
Azt hinné az ember: ő egy csálinger és mixszer,
Pedig alig különb úgy hívják hogy, Autista Péter.
4.
Szép öcsém Kopasz, miért állsz ott a tűzhely tüzében?
Ládd, a többi horkol öltöző hűvösében;
Zoli a tanár is irodában asztalra hengeredve,
A világért sincs most főzőcskézni kedve:
Vagy sohasem láttál még földön zserbó szeletet,
Mint Zsófi, aki mindjárt megbirkózik Norbi veled,
És az krémet nyalja fakanálról sebesen haladva,
Mintha kutya és macska egymást kergetve szaladna?
5.
Máté nem is, nem is azt a órát nézi nézi,
Még visszalévő munkát véges-végig méri:
Túl a órán, melyet Koczkás megpörgetett mint a szél,
Büszke mosoly villog, felszolgáló hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve-lelke a szemében volna.
6.
„Szép magyar vendéglősök, aranyos szakácsok!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Főzni? Hodival háborúba?
Marcipán virágot fonni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é konyhára? mentek-é majd vizsgázni,
Nekik Viknek jóéjszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar szakácsok, aranyos tanárok!
7.
Ilyenforma Csoki Máté gondolata,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert szakács volt oktatója; Zoli is, álnok tanára,
Ö, Süti mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő Macikat gyűjt, kaszálja csajokat egy sorban,
Gőgösen henyél, mint kakas tyúkudvarban.
8.
Itt van immár a had, Laczfi Medve hada,
Itt kevély hadával Láng Réka maga;
Délcegen megüli sárga seprű paripáját,
Sok nehéz műköröm terheli pénztárcáját;
És utána nyalka, kolcsagos Attila, Farkas a legények,
Tombolván alattuk cifrán Juli, Petra a mének:
Nézi Bakos, nézi, a kalkulációt s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme, agya is fáj az erős nézésbe.
9.
„Hé, te tanár! Melyik út megyen itt kocsmába?”
Kérdi Gyebnár hetykén, csak amúgy félvállra;
De Zolinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.
„Hm, tanár én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Lejner Attila talán, és a rókalelkű papája,
Ki Balázs királynál fenn a tányért váltja?
10.
Én tanár? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Hodizolira szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz táskát könnyeden forgatja,
Mint csekély korsóját, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol a sör torokban tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyitott szája.
11.
Koczkás látja Zolit a nagy korsóval,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi Medve mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a teli korsót,
Amellyel mutatja e Zoli az alkoholizmusba utat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy öreg szakáccsal még sem áll ki senki!
12.
De ki vína bajt vizsga előtt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Zolival, ha drága
S nem megunt előtte Vik szép bizonyítványa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.
13.
Elvonul a osztály hosszú tömött sorban,
Zoliról beszélnek az egész a buszokig;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Hodi! mért nem jössz beöltözős bulira?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva gondolja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
14.
Elvonul a iskola, csillapul moraja:
A főzés szagát a szél elhordta, füstjét azt a por takarja;
Hodi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a táska vas kezében.
FEBR.27. Régóta nem jártam erre, voltak napok, amikor még csak nem is kívánkoztam gép közelbe. Az agyi kapacitásom nulla.
Van az úgy, hogy az ember rácsodálkozik magára, s nem ismer rá arra, akit a tükörben lát. Mert hát egyszer csak olyat teszel, gondolsz vagy érzel, amely idegen tőled, mégis tudod, hogy a tiéd, hiszen belőled fakadt, és csak állsz értetlenül, keresed a válaszokat és nem találod.
Megkaptam mostanság többször is, hogy legyek pozitív, de nekem hányingerem van ettől a pozitívság-elmélettől, már csak azért is, mert rohadt fárasztó egész nap úgy létezni, hogy folyton arra koncentrálsz, miként találj jót abban sok sz*rban, ami körülvesz. Szerintem sokkal emberibb, ha úgy viselkedsz, ahogy éppen a körülmények diktálják. Vagyis ha jó az élet, akkor örülsz, ha meg rossz, akkor búslakodsz. Mondjuk, én mostanság inkább dühöngök, mint szomorkodom, és azt hiszem jobban is járok vele, tekintve, hogy a dühöngés aktív, a szomorkodás pedig passzív tevékenység. Egyébként nem hiszem, hogy a negatív gondolatok gátolnának bárkit is a problémák megoldásában, nekem speciel pánikhelyzetben jönnek a legjobb ötletek, ellenben ha jól vagyok, akkor kényelmes leszek, lassú és lusta. Ezzel persze eszem ágában sincs azt mondani, hogy az a jó, ha vacakul vagyok, de a vacak állapot legalább inspiráló jellegű. Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy biztatnék mindenkit, aki éppen rohadtul nem pozitív, ellenben pocsékul van, hogy a legnagyobb baj, ami érheti a pozitívság hiányától, hogy nem elég trendi, és ez fokozottan érvényes azokra, akik emellett még nem is sikeresek vagy/és nullás agyi méretűek.
Nálunk mostanság zajlik az élet, sűrű és fárasztó, sokat dolgozom. A munkát nem bánom, de a suliban történnek érdekes dolgok, amitől rossz a közérzetem. Már megint gyakran gondolok pályamódosításra.
Ahogy arra is, hogy vajon a félrebeszélés és a képmutatás mióta ennyire általános kommunikációs forma.A VIK-ben ezt tökéjre fejlesztették. A magam részéről nem szeretnék úgy létezni a világban, hogy lesütött szemű emberek vesznek körül, nekem meg arra kell figyelnem, kinek mit mondhatok vagy nem.
Itthon sincs semmi rendben,sajnos történt a családban egy haláleset amiről most nem akarok vagy inkább még nem tudok írni. Talán majd később ha már túleszek rajta. Túleszek? Feldolgozom? Milyen hülye semmitmondó szavak. Nem tudom…
Nekem is volt egy tervem a tavaszra, de sajnos napolnom kell, naná, hogy anyagi okokból, mindig ez van. Valamit persze ki kell találnom, mert lépnem kell valamerre, de ez a szemétláda pénz folyton az utamban áll. Milyen világ az ilyen, hogy minden álomért fizetni kell.
Egy-két tanítványom szépen fejlődik, ez nekem nagy öröm. Még sokat kell dolgoznom velük, de bízom benne, hogy lesz eredménye. Kellene még egy-két ugyanilyen lelkes, rendes tanítvány, de hiába, nincs. Meg kell hát becsülnöm azt a párat aki van.
Nem tudom, mikor jövök legközelebb. Jó éjt mindenkinek.
“11.c. kevés taglétszámú osztály, csupa nagyképű, tunya kamasz. Egy szaktanárom mondta még, hogy tíz-tizenegyedikben csak a hormonok zümmögése hallatszik. Stimmelt. Emellett etnikai olvasztótégely és katlan is volt a tizennégy kamasz osztályközössége. Az első padban például ült két barát, két zseniális, utolsó kis tróger, egyikük úgy festett, mint egy cigány herceg, másik pedig, mint egy miniatűr porosz krautjunker. Volt egy csúnya kövér gyerek, informatika-mániás, mint közellenség funkcionált, sistergett a levegő a gyűlölettől, mikor megszólalt, a két jómadár ilyenkor reflexszerűen, egyszerre fordult hátra és üvöltve, az öklével fenyegette meg, általában halálosan. Védtem a srácot, amíg lehetett, de igazság szerint én is hamar megutáltam, mert egy nagyképű kis féreg volt, aki cöcögött, ha ételismeretről vagy felszolgálásról beszéltem. Vicces volt, hogy ilyenkor nem kellett felemelnem a hangom (csak néha keltem ki), mert az első padból már fordultak is hátra ketten öklöt rázni, a maguk módján álltak ki, véletlenül, a szakma mellett.
Volt itt két lány is, egyikük egyszerű kis állatka, másik valami jó gímiből keveredett ide, természetesen színjeles volt. Eleinte őt is üldözték (nem lány nevelde egy ilyen gettós vendéglátó ipari iskola), ontották a leggusztustalanabb ajánlatokat és beszólásokat, percenként lekurvázták, hiába szidtam le üvöltve őket, csak vigyorogtak („de Tanáár Úúr”). Ez a lány, Veronika viszont hamar a szolgáivá tette a fiúkat, mert nem vett fel semmit, viszont visszaosztott. Nagyon intelligens és neurotikus lány volt, feketére festett szem, száj, ruha, megdöbbentően értelmes gondolatok és sületlenségek királynője (néha egész órán azt az egy szót hajtogatta, hogy „cica” mint egy elmebeteg). Ő és egy másik srác csináltak rólam digitális fényképezővel óra után portrét az osztályteremben, tablóképhez kellett, átküldte fájlban, mellékelve egy cicás képet is. A másik srác ugyanolyan volt, mint Veronika, igazából saját magamra hasonlított, kamaszként én is ilyen idegesítő jelenség lehettem, minden ok nélküli kiválasztottság-tudattal, zavartsággal, hisztikkel, és néhány reménykeltő és sok reménytelen gondolattal, aki látványosan alszik az órákon és megpróbálja kioktatni a tanárt.
A 11. c.-vel is szerettük egymást alapvetően, nem ezzel volt a gond, csak órát nem lehetett náluk tartani. Így afféle szellemi szabadfoglalkozásokká alakult az időnk. Sajnáltam, hogy nem elejétől tanítom őket, talán akkor lehetett volna alapozni és harmadikra már rendesen összhangot találni (bár abban az évben hiába lett volna összhang meg akár négyéves munkakapcsolat). Mert zömmel valahogy mégis érdekes órák kerekedtek, jól szórakoztam én is. Például néztem a naplót és láttam hogy magyarból szarok a jegyek, és kérdeztem mit tanulnak most. Az ember tragédiáját. Egy mondatot tudok az egészből idézni és hogy fitogtassam műveltségemet már mondtam is, mikor Ármin, egyik kedvenc tanítványom már le is csapta a fel dobot labdát. „Anyának érzem, oh Ádám, magamat. Mit tegyek?” mire Ármin: „Vetesd el”, (nyilván nem látta át a poén filozófiai mélységét, de így még jobb volt).
Kovács Zoli , a cigány herceg, egy egész intelligens srác oszlatta el a maradék illúziómat is a tanítás és főleg a felszolgálók általános megítéléséről, nem is kicsit primitíven, „Tanáár Úúr, tudja hol vannak a felszolgálok? Kérdezze meg, kérdezze meg!” Tíz perc után, mikor nem bírtam tovább „na jó te kis patkány, hol van?” „Alattam.” (mindehhez a szokásos amerikai gettófilmekből eltanult mozgáskultúra). Hanem mikor megkérdeztem, hogy komolyan, mi a baja a vendéglátósokkal, „hogy nyavalyognak, rabszolgák, vesztesek, csicskák”, részben találó volt, röhögni kezdtem, és kérdeztem, hogy miért, én is ilyen vagyok, ő is röhögni kezdett, hogy ne haragudjak, hát nem tudta hogy én is dolgoztam a szakmában, azt hite csak tanítok és dumálok. Tanulságos eset volt, de hát például azt is hiába mondtam, hogy a vendéglátósok nagy csajozók, akik oltják a nőket, nem pedig virnyognak miattuk, ez se szimpatikus? Ettől sem hatódtak meg a srácok, nem érdekelte őket a tanulás, szakma, mert nem érdekelte őket semmi, legnagyobb bajuk a semmi volt, hogy mindenhol ezt öntötték a nyakukba, és már a szájukig ért, fuldokoltak a semmiben, az egész igénytelen, ordenáré korban, amiben sikerült kamasznak lenniük.
Néha teljesen kiborítottak és elhagyta a számat egy két durva bazdmeg, kisköcsög meg ehhez hasonló beszólás, amin ők persze az elején meglepődtek, és elpróbálták megjátszani a sértődöttet, én meg röhögtem hogy most mit játsszák a prűdet, mikor éjjel-nappal pornót néznek, és tízüknek mocskosabb a szája, mint egy kozák lovasezrednek együttvéve, inkább figyeljenek és akkor megspórolhatják maguknak a beszólásaimat. Mert valljuk be őszintén ha valakit leakarok alázni azt csípőből teszem, ehhez nagyon értek.
Akadt természetesen négy-öt hihetetlenül primitív gyerek az osztályban, tulajdonképpen csak ők jelentették a problémát. Mert bármilyen zavart egy okos vagy átlagos diák, általában le lehet nyűgözni egy jó előadással és sztorizgatással az életből, valamint egy-egy alapvetően udvarias diáktól igazán nem kell sziporka, jó érzés tanítani, látni, ahogy hónapról hónapra többet tud, jobban megért dolgokat, az agyában új terek nyílnak, miattam. Viszont ez a négy-öt kölök az a fajta, aki ostoba és rosszindulatú is, akiből kemény fegyelemmel és semmi egyébbel lehet embert csinálni. Talán. A mindennapos válasz, arra a tanári utasításra óra elején, hogy nyissátok itt meg itt ki a könyvet: „biztos hogy nem”. Semmit nem lehetett velük kezdeni, beírás és egyebek a röhej kategóriájába estek.
Ez a típus határozta meg az iskolát. A rothadás legfőbb oka a napi politika volt, az igazgatóság azt gondolta, ha hulladéktároló leszünk, majd irgalmat gyakorol a kormány és nem zárnak be. Valamint ugyanaz a gyerek, aki feláll órán és késsel megfenyegeti a fizikatanárát, állandóan a jogairól és az ombudszmanról beszél, és teheti, mert újabban a tanár a hibás mindenért. Akkoriban jöttem rá, mennyire kiaknázta az oszd meg és uralkodj elvet a kommunizmus. Szembefordítottak az állítólag istenített népen belül mindenkit, akit csak lehetett, vidéket-fővárost, értelmiségit-munkást, társadalmat-orvost, társadalmat-rendőrt, társadalmat-tanárt. A megosztás politikája túl kényelmes, hogy ne folytassák, főleg ha nincs semmi egyéb ötletük, márpedig az aztán nem volt nekik ezekben az években, már majd két évtizeddel a rendszerváltás után sem.”
