örülnöm kellene

Nyugi, doki, rendesen szedem a gyógyszereket. Lelkiismeretesen, ha nem túl pofátlan ez a kijelentés. Ugye nem nagyzolás ez? Egyébként semmi sem mindegy, szóval ne reagáljon úgy, ahogy szokott. Ne kezeljen úgy, mint egy bolondot. Habár, kétségkívül, nagyon parázok attól, hogy bolondabb leszek, mint azt a kezdetek kezdetén gondoltam. Mert van ám önálló gondolatom. De ezt nem oszthatom meg Önnel. Így hát megosztom mindenkivel. Karinthy meg már úgysem forog a sírjában. Szóval mindent Kurt Vonnegut J. R.-nak köszönhetek. Legalábbis azt, hogy belém betonozta a lelkemet, és hozzám láncolta (szívemhez - hozzám, mindegy - semmi sem mindegy; lapozgassák a Tombol a hold című könyvet) Az ötös számú vágóhíd című regényét (is). Miért is? Természetesen az ilyen mondatokért: „Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett és mindig is létezni fog... Ők azt is észlelik, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, ami érdekli őket... Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanaz a személy számos más pillanatban remekül érzi magát... Így megy ez.” A lényeg tehát, hogy ne kell túlzásba vinnünk napi halálfélelem-adagunkat, de nem is szabad elkényelmesednünk. Ebben a pillanatban éppen baromi jól vagyok, de számos pillanatban, vagy csak egy-egy számomra mellékes pillanatban haldoklom, szenvedek, vagy éppen hulla vagyok. Nemrég hűlt ki a testem (csak a testem), és friss hús vagyok a föld alatti férgeknek. Amikor pedig Vonnegut azt írja Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater című regényében, hogy „Szeretlek titeket, ti stricik.” - nos, akkor az jut eszembe, hogy örülnöm kellene. Leginkább annak, hogy a suliban összeszedett lány szeret engem, szerelmes belém, meg ilyenek. Örülnöm kellene, hogy képes szeretni engem, és habár érdekes az arca, azt akarja, hogy megfarkaljam. Múltkor már a pöcsömet is kezelésbe vette. Örülnöm kellett volna határozott mozdulatainak. De nem tudtam. Nem tudok. Megígértem neki, hogy megpróbálom megszeretni őt.

filmjeim

Jó dolgom van. Van dolgom. Most éppen az, hogy visszataláljak a filmhez, mert eltávolodtam tőle. Tudják, igaz szerelem ez. Igazi. Se veled se nélküled, inkább: se nélküled. Többek közt abban hiszek, hogy minden értékes, komoly film azért jön létre, azért van, hogy „változtasd meg élted” (Rilke). Illetve, ahogy Updike írja Majd ha fagy című alkotásában: „aminek léte (ens) van, annak neve (nomen) is kell hogy legyen. Vonatkoztassuk ezt most a filmre : létrehozunk valamit ami elviselhetővé teszi a világot az ember számára, és az embert magát is azzá teszi a maga módján. Ez a film. Annak hívjuk. Figyeljék meg, ha a filmről írok, valamilyen módon mindenképpen a létről írok. „ Változtasd meg élted”, na igen, van feladat, cél továbbra is, mivel a mai napig sem sikerült megváltoztatnom, megváltoznom. Sebaj legalább megint több filmet nézek naponta, és ez jó. Nagyon jó. Úgy gondoltam, írok önöknek néhány sort azokról a filmekről (a teljesség igénye nélkül), melyek az utóbbi két hétben hatással voltak ( vannak, lesznek) rám.

Nagyítás: Antonioni, 1966-os klasszikusa Cortázar műve alapján. Főszerepben David Hemmings ( a fotóművész, aki a fotó titkával, majd hiányával él együtt), és Vanessa Redgrave (a fotók titokzatos hölgye). Film az alkotás hiábavalóságáról, a művész magányáról. A Nagyítás a művészet, a mű és a külvilág, valóság drámai, felemelő találkozásáról szól. Hemmings alakításának köszönhetően tudjuk, hogy valójában csak az létezik a szemünk előtt, amit észre akarunk venni, és úgy létezik, ahogy mi akarjuk. Tehát hiszem, ha látom.

A gépész: Brad Anderson filmje lehetne komoly alkotás, ha nem lenne annyira vérciki a befejezés. Lidércnyomás szerű kezdet, zavaros folytatás, egy igen jó alakítás Christian Bale-től, és ami még igazán rendben van, az a film hangulata.

Kék bársony: David Lynch egyik alapfilmje (a Straight storyról egy másik alakalommal írok) Badalamenti zenéjével. Hibátlan alkotás mely egy levágott fül megtalálásától a szerelem megtalálásáig mindenről szól. Teljesen jogos a kérdés, melyet Laura Dern tesz fel a filmben: Miért ilyen a világ? Miért ilyen beteg? Miért ilyen az ember? Miért ilyen kegyetlen saját magával és másokkal szemben? Persze álmodhatunk is, és Laura Dernnel közösen állíthatjuk: A szerelem változtathat meg minket, mindent. És meg is fog változtatni. Manapság ki tartja ezt a mondatot igaznak? Remélem, vannak néhányan.

Az utolsó éjjel: Spike Lee filmjére túl sok rossz szava nem lehet az embernek. Persze úgy könnyű, hogy Edward Norton játssza a főszerepet. Ő alakítja a gyorsan meggazdagodni vágyó kábítószer-kereskedőt, akit lebuktatnak, és börtönbe megy, csakhogy van még egy napja (éjjele) rendezni néhány ügyét. Szeretteivel akarja rendezni a rendezhetetlent. A film utolsó mondatát pedig („Az élet oly kevésen múlik”) nem tudom és nem is akarom elfelejteni.

Álmodozók: Bertolucci legújabb filmje. Az utolsó tangó Párizsban óta bálványozom a rendezőt, de ez az alkotása – hadd fogalmazzak nagyon finoman – könnyen felejthető. Van benne érdekes kapcsolat egy srác és húga, valamint egy másik fiú között, különleges filmes kérdések, büntetések, de az igazság az, hogy a film megtekintése is felér egy büntetéssel. Mindenesetre, ha szeretik Bertoluccit, egyszer azért meg lehet nézni az Álmodozókat. Túl lehet élni.