múltba mosódó mákvirág
Számomra érthetetlen, hogy az olvasóköröm hogy, s mint változik ilyen hirtelen, ugrásszerűen le és fel. Van, hogy napokig csak kószálnak a látogatók, máskor pedig egy nap alatt produkálok annyi olvasót, mint az eddigi összes. De most valaki(k) nagyon belemélyedt(ek) nyilvános portálom és írói vénám rejtelmeibe, mert olyan postokat halásztak elő ebből a régóta működő összevisszaságból, hogy magam is meglepődtem. Azon az állásponton toporgok, hogy nyilván magamnak írom ezt a valamit, de ez szemenszedett hazugság, mert nekem se időm, se energiám azzal foglalkozni, hogy mit gépeltem ide 1 éve. Ha kínozni, vagy éppen felvidítani akarom magam a saját életemmel, akkor nem ide jövök, mert itt minden olyan burkoltan és virágnyelven van cifrázva, hogy az inkább szórakoztató és provokatív, semmint bensőséges és egyenes. Mégis megdöbbentő, hogy mikor az orrom elé kerül egy-egy régebbi bejegyzés, ami igen, valóban a képességem nyomán fakadt valamely életszakasz nehézsége, bánata, öröme vagy felfedezése nyomán, úgy jön az emberrel szemben a saját múltja, mintha mindennap megtörténne ez a kozmikus találkozás. És hiába van, amit nem felejtünk sosem, azért kopnak a dolgok jócskán. Annál érdekesebb dolog, mint az események utáni első indulat lejegyzése, hát kevés van. Mert ugyebár a keresztelőről, az első iskolai napról, az első fellépésről, a ballagásról ezer meg ezer fénykép készül, de hogy akkor mit éreztünk, arról egy sem. A technika fejlődéstörténete ezen a szinten megtorpan, és az aurafotókon kívül semmi nem állít szobrot az érzelemhalmazoknak. De a megfelelően megfogalmazott önvallomás, a levelek…
És ilyenkor, mikor ilyen felbecsülhetetlen kincseket találok, verem a fejem a falba, hogy miért? Miért nem írok mindig, folyamatosan mindenről? Most is úgy eltűntem mint a kámfor, de ilyenkor megakad valami a mederben, mert ha ingereciám támad fájlba vinni a mondandót, akkor sem sikerül úgy és ahogy nekem az szalonképes lenne. És az alkotói válság sötét leple alól kikeveredni ugyancsak időbe telik. Habár a kezdet nehéz csak, ha azt újra meg újra meg kell tenni, na az az igazán nehéz bonyodalmas. Hosszú kihagyás után a sok szövevényből ahelyett, hogy összeállna valami érdemleges, nem marad semmi, és a homályban nem tudom megragadni a lényegeket, és ez felettébb bosszant.
