Ezt a zavaros írás zuhatagot, nevezzük ennek, jobb most nem jut eszembe, egyfajta búcsúnak szánom. Búcsúnak a tanítástól, szép volt, de elég volt. Jöhet majd valami más, valami új mielőtt még teljesen belefásulnék és elvesztenék minden örömöt amit a tanítás jelentet számomra. Nem akarok belefásulni és örömtelenül dolgozni. Még az elején megfogadtam magamnak hogy azonnal abbahagyom mihelyt csak a munkát és a megélhetést látom az oktatásban. Azt hiszem szép lassan, de eljön az a pillanat. Én nem akarok olyan oktató, tanár lenni, aki reszket az állásáért, megélhetési problémái vannak, képmutató a kollegákkal és a diákokkal szemben és gyűlöli a munkáját. Sok bohócot látok a szakmában főleg a VIK-ben, és én nem akarok közéjük tartozni. Én még tudok saját magamon röhögni és kimondottan jól szórakozóm a saját hülyeségeimen. De önmagam gyenge paródiája nem akarok lenni vagy pontosabban fogalmazva nem várom meg hogy az legyek. Szeretem ha a munkám örömet okoz és nem érzem azt hogy dolgozom. Eljutottam odáig hogy egyre kevesebb örömet találok bene és egyre több munkát. Tehát itt az ideje felállni és vigyorogva továbbállni, mert a tanításon kívül is volt életem és ezután is lesz, csak valami más. Nem biztos hogy jobb, könnyebb, de a kihívások mindig is érdekeltek. Azért még senki se írjon le mert mindig is tudtam meglepetést okozni, nemcsak másoknak, hanem saját magamnak is. Úgy tervezem hogy leírom magamnak nagyjából a velem történteket, addig még frissen élnek bennem, hogy egyszer talán majd nosztalgiával és remélem jóérzéssel a lelkemben visszaolvassam. Ezt az írássorozatot részletekben fogom megcsinálni és június huszadikára szeretném befejezni. Akkor kezdjük. Hol is?
“Ötödik éve tanítok, ez volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem.(egynek számolom a Efebet, Viket, Giorgiot, Kivit) Negyvennégy éves leszek pár hónap múlva, nyilván sehol nincs tízéves munkaviszonyom. Úgy tervezem ez az utolsó tanévem, elég volt. Igaz már vannak új ajánlataim jövő tanévre, de az elhatározásom hogy kivonulok ebből ez egész genyából ami körül vesz, egyre szilárdabb.Viszont a öt év tizenöttel ért fel, szakmai gyakorlatot tekintve, a tapasztalat csak úgy zuhogott rám.
Legjobb az levelező tagozat , ott nem kell fegyelmezni. Felnőtt emberek ülnek be munka után, olyanok, akik szakmát szeretnének, nem áll távol tőlük az alázat, tisztelet. Érdekes, hogy akkor éreztem magam tényleg tanárnak, aki a szakmáját végzi, mikor nálam tíz-húsz évvel idősebb embereknek tartottam órát. A nehézséget az anyag jelentette, ételkészítési ismeretek és maga a gyakorlat sem volt piskóta, minden ételt újra és újra át kellett vennem az első két osztályommal, az előző órák tananyagaiból nem emlékeztek sok mindenre, és nem éppen atomtudósokból válogatták őket össze.(Biztos vagyok bene hogy némelyik védőoltást kapott főzés ellen!)
Aztán átvetem egy másik osztályt is a VIK-ben. Hétfőn és szerdán este nyolcig-kilencig volt velük órám, szünetekben együtt cigarettáztunk. Nekem problémát jelentett az elején, hogy nem tudtam magázni senkit, akit tanítok. Nem akarok még arra is koncentrálni. Talán majd egyszer rákapok gondoltam, de első évben nem terheltem magam. Ez nappali kis suhancoknál egyértelmű, nem probléma, estin kicsit kényes, úgyhogy mindkét osztálynak előadtam, hogy tegezni fogom őket, de mivel felnőttek, visszategezhetnek. Aztán ez a gyakorlat azóta is így maradt, mivel nekem bevált és szarok mások véleményére meg a pedagógiájukra.
Az elején senki nem mert vissza tegezni, nem tette, soha. Nagydarab, negyvenes fickót vontam felelősségre, hogy mi az, hogy nem hozol tankönyvet, meg füzetet, „ne haragudjon tanár úr, ígérem jövő hétre lesz”, „Jól van, semmi gond, most meg ülj át és nézd a szomszédodét. Neked sincs, hát ezt nem hiszem el. Tegye fel a kezét, akinek van, aztán üljetek úgy. Schmidtné, legyen kedves rám figyelni” (az idősebb nőket azért még én sem bírtam az elején letegezni). Akik csak nemrég ismertek meg meglepődnének az akkori stílusomon, milyen kis udvarias voltam.
A technikus osztály, néhány tanulójával elmentünk sörözni is. Akadtak érdekes figurák. Mindig volt egy-két bukott zseni, főleg lányok, elitgímiből kerültek ide, nehezen kezelhető kiskamaszok lehettek, estin, nappalin is akadt belőlük egy-egy, éltanulók, tulajdonképpen csodák voltak abban a közegben. Itt vendéglátós szakmákat osztottak, és mégis meglepő módon nem sok lány járt az iskolánkba, azok közül is kevés szép, persze estin akadt néhány csinos, vagy olyan is, aki egyenesen egy nimfára hasonlított. Ezek a kis diáklányok apai érzéseket keltettek bennem, semmint bármi mást, aminek azért inkább örültem. Egyszer összefutottam egyikükkel, őt még a Kiviben tanítottam pár hétig, aztán valami miatt abbahagyta, a Keletinél láttam, barátnőivel ácsorogtak, vigyorgott, köszönt, én is, épp a haverommal mentünk sörözni , mondtam hogy ki ez, meg hogy milyen aranyos, mire mondta, hogy ugyan már, nincs romlottabb egy tizenhét éves lány gondolatvilágánál.
Estin hétfőn és szerdán a VIK-benn, negyed négy körül kezdtem, dupla órák nyolcig, kilencig. Delelőt a Kiviben az “iskolában” pöszmögtem. Hétfőn delelőt és pénteken volt még órám a Kiviben a technikusaimmal és az orientációs osztályommal, szombaton az Efeb-nél a felnőttekkel kínlódtam. Késő este mikor hazaértem, készültem a következő hét anyagaival, eljártam sörözni a haverokkal, vagy otthon filmet néztem, olvasgattam. Akkoriban ennyi volt a szaros kis életem, leszámítva egy két kellemetlen kalandot a kollega növel (Andival a BGF-en kerültem kényes szituba, de ezt inkább ne froclizzuk!)
A nappalisok voltak az igazi kihívás. Egyik pillanatról a másikra belecsöppentem, egyszerre három iskolában is elkezdem tanítani és mindezt egy kedves kolleganőmnek köszönhetem, Koczkásnak, akivel az Efeb-nél ismerkedtünk meg és szép lassan beajánlott mindenhova. Egyem meg a szívét! ( Innen is puszilom.) Fenekestül felfordult a békés nyugodt kis életem. Eddig fontosnak hit dolgok váltak egyik pillanatról a másikra lényegtelené és hirtelen a gyerekek lettek egyre fontosabbak nekem. Hangsúlyozom, gyerekek, nekem, akiről azért az ismerőseim mindig is tudták hogy gyűlölöm a gyerekeket, idegesítenek (ha felszállt a buszra egy óvodás csoport, én inkább leszálltam) és egyszerre csak elkezdtem egyre türelmesebb lenni velük, és szép lassan tudat alatt megszeretni őket. Egy orientációs osztály ahol a felszolgálást és az ételkészítési technológiát is én tanítottam, egy technikus, három felszolgáló abból egy végzős osztály, két cukrász, egy szakács, aztán estin még egy szakács, levelezőn három szakács és két vendéglátó eladó osztály. Káosz, azt se tudtam hirtelen mi van, sokszor reggel félálmomban azon gondolkodtam hogy hová melyik suliba kell is mennem és mit is kéne tanítanom, hol is tartok az anyaggal. Mégis azt kel hogy mondjam hazudnék ha azt mondanám hogy nem élveztem minden egyes percét!
A 9.b osztályban felszolgálást tanítottam, ezt nagyon szerettem, részint itt még lehetett fegyelmezni, órát tartani, másrészt ez újvolt nekem hisz a felszolgálás nem a fő profilom. Harmincan voltak, két csoportra bontva, már csak az alapzaj is lefárasztotta a tanáraikat. Kedvencem egy pimasz kiskölök volt, kiköpött Regős Bendegúz, így is hívtam. Érdekes emberek itt is akadtak, például két nagydarab srácról kiderül, már tizenhét évesek, ez a harmadik helyük, az előzőekről kirúgták őket, „ez a suli hulladéktároló, nem tudta, tanár úr, ide mindenkit felvesznek” mondta kórusban az osztály. A 9.b-be kevés lány járt, amit persze fájlaltak, így viszont senkit nem zavart, hogy megengedek magamnak egy két keményebb beszólást, viccet az órán. Általában jó órák voltak.
Humoros gyilkos voltam náluk, amilyen lennék is, főleg felszolgáló, szakács tanárnak, keményen követeltem, sokat feleltettem, írattam (főleg másnaposan, hogy túléljem az első fél órát „mindenki vegyen elő egy papírt” Szancsó diákom szerint a világ legaljasabb mondatainak egyike).
Félévkor jó páran buktak, év végén talán egyetlen ember, aki jövőre újra kezdi majd az elsőt, tehát csak melegedni járt be, és ezt a szemembe is mondta, tunya malacképű srác, teljesítettem kérését és megbukhatott év végén is. Lelkem mélyén vajszívű vagyok, amíg lehetett, titkoltam. Mellette jó hangulatú órákat tartottam, sztoriztam inkább, elég volt havonta két órán felpörgetni a tempót és átfogóan végigmenni egy-egy szakaszon, a többin lehetett kibontani, így maradt idő, hogy például filmeket nézzünk órán szakmai vetítés címszó alatt, a csatajeleneteket percenként megállítottam és elmondtam, mi van a pajzsokra festve, vagy miért pont ezt a fogpiszkálót használja a tábornok, vagy egyéb fontos apróságokat. Az iskolák mezőnyében még velük boldogultam el legkönnyebben a nappalisok közül, leginkább azt sajnálom, hogy őket nem vihettem tovább érettségiig, amikor bezárt az iskola, aranyosak voltak, ők is keseregtek, hogy jövőre miért nem én leszek a felszolgáló tanáruk, micsoda disznóság, ezt nem mondhatom komolyan.”
