Fura napok ezek. Úgy tűnik, mintha minden rendben volna, de mégse, valami folyton bezavar, megint kezdek kizökkenni a szerepemből. Apró, kis adáshibák, hosszabb-rövidebb szünetekkel, én meg csak pofozgatom a sz*rt jobbra meg balra, toporgok egy helyben, aztán kicsit megindulok, de hirtelen valami megakaszt, mert az a valami folyton jön és szemétkedik.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig azt hiszem, hogy tudom, mit akarok, kepesztek is érte, aztán, amikor megvan, amit akartam, hirtelen rájövök, hogy mégse ezt akartam. Ilyenkor meg nagyon vacakul érzem magam, mert arra gondolok, hogy milyen hálátlan, telhetetlen fasz vagyok, aki kap valamit az élettől, amit akart, aminek örülhetne, s ehelyett már megint mást akar, semmi se jó neki. Lehet, hogy én is az a fajta vagyok, akit jobban érdekel az út a problémáig, mint maga a problémamegoldás. Elintézni valamit valakinek, rábeszélni tanulóimat valamire ami fontos, küzdeni azért ami a tanulóimnak kéne hogy fontos legyen és nem nekem, de csak addig, amíg ők is így érzik. Aztán amikor rá jössz hogy hiába jártatod a szád, lese szarják és röhögnek azon hogy te vagy kibukva az ő problémájuk miatt, te kapsz agyvérzést, te melózol, rohangálsz, telefonálgatsz intézed a faszságokat, közben meg észre se veszed hogy szép lassan kezdesz kibukni, kicsúszik a lábad alól a talaj, ingerült vagy, türelmetlen, kiabálsz, nem tudsz koncentrálni stb.. Mindez nem is zavarna igazán, volt már ilyen máskor is de most a suliban a kölkök is kiszúrták.
Pénteken jöttment voltam, mentem, aztán jöttem is postafordultával, muszáj volt orvosolni a magam hülyeségét, nem kellett volna fürödnöm a tudatban, hogy mindent jól csináltam. Sokszor egyébként, mintha a tudatalattim arra lenne kihegyezve, hogyan lehet problémákat gyártani olyankor, amikor éppen minden rendben. Talán, mert a félelem ott munkál bennem, hogy valami nem lesz rendben. Az élet mindig ad fel rejtvényeket. A napokban arra gondoltam, hogy talán jobb évkezdés lenne, ha rendbe raknám magam körül a dolgokat. Ha venném a fáradságot, és megnézném, mit lehet kihozni ebből az őskáoszból és csődtömegből, ami körülvesz. Aztán ma reggel eltöprengtem azon, amiről egyszer már írtam, és rájöttem, hogy sokszor milyen telhetetlen és hálátlan fasz vagyok, semmi se elég jó, pedig örülhetnék annak, ami van. Mert valljuk be, sok értékes emberke és dolog van az életemben, csak olyan természetesnek veszem, hogy fel se tűnik, hogy létezik, és csak a nincs foglalkoztat, nem jó ez így. Ha belegondolok, csak ebben a hónapban annyi odafigyelést, szeretetet, segítséget kaptam, hogy összetehetem a két kezem, hogy ilyen családom és barátaim vannak, félek, hogy nem vagyok elég hálás ezért, még néhány centivel tovább kéne látnom az orromnál. Pedig igyekszem! :)
A legnehezebb számomra azt megélni, hogy nap mint nap újra kell értékelnem dolgokat. Mindaz, ami tegnap fontos volt számomra, ma már lényegtelen, és talán holnap újabb fontossági sorrendeket kell felállítanom a testi, lelki, idegi fennmaradásom érdekében. Lehetnek ugyan egyéni döntéseim az életemmel kapcsolatban, de kívülről szabják meg a feltételeket és fenyegetnek, ha nem alkalmazkodom. Sokszor úgy érzem, hogy a társadalmi lét nem más, mint egy rácsokkal körülvett világ. Persze a rácsok elég szélesek ahhoz, hogy kibújj, de ha megteszed, magadra maradsz. Ez pedig nagyon félelmetes és ijesztő tud lenni. Elég kuszára sikeredet ez az írás, talán ha összekellene foglalnom egy mondatba akkor az így szólna: Ne raboljuk egymás idejét, ne legyünk energiaelszívó vámpírok, szóval tök fölöslegesen ne szórakozzon velem senki, én se fogok, szóljon és békén hagyom, mert az én idegeim is végesek. Azokkal az emberkékkel szeretnék foglalkozni akik tényleg akarnak valamit és hajlandók is tenni érte mert egyedül az ő segítségük nélkül nem megy…
