ez is, az is…

Mivel foglalkozom? Ukrán szervkereskedőkre próbálom rásózni lehasznált májam, szívem. Egyébként testemet, lelkemet is árulom. Ez még igaz is. Nem vagyok új, olcsó hús a hentesnél. De adom magam.
Mivel foglalkozzon manapság az, aki nem a becsületes, esetleg legális munkára született? Van az a vicc, hogy nehéz a zsidó bányászok élete. Ez nem vicc. A zsidóknak is, meg a bányászoknak is, amúgy is knehéz. Khm... Nem lehet mindenki BKV-vezér, vagy ex-bkv-ex-vezér. Persze van az a végkielégítés. Tudják, miben szeretnék én meghalni? Elmúlni, kimúlni? Természetesen végkielégülésben. Áldott barátaim majd segítenek elmenni. Túl sok Viktor Jerofejev-könyvet olvastam ifjabb koromban, s túl sokat áldoztam a tudatmódosítás egyébként mocskos oltárán Izé.

Nos, mint azt nyilván látják rajtam, érzik szavaimban, viselkedésemben, teljeses ép,  elfogadható gondolkodású “fiatalember” vagyok, és májam méretét vizsgálva, vagy tenyeremben olvasva, pláne blogomat olvasva a neten is arra a következtetésre juthatnak, hogy teljesen rendben van a gyerek, mármint én teljesen rendben vagyok, mivel én lennék az a gyermek, illetve én is lehetnék, engedjék meg nekem, és nyilván nem hitemre célzok most, meg nem vallásosságomra, hogy Isten gyermekei vagyunk mindannyian, mert mindenből csak az derülne ki számunkra, hogy bizony állandó jelleggel csak szégyent hoztunk arra, akinek egyébként gyermekei vagyunk, és még ártani sem tudunk neki, mi csak egymásnak és magunknak tudunk ártani, ráadásul tudunk is, na, abban verhetetlen istenkirályok vagyunk. Szóval rendes, jóérzésű fiúcska vagyok én, és nyilván nem ábrándítanám ki önöket egy olyan kijelentéssel, hogy a kiömlő beleknek is megvan a varázsa, meg hogy néha nem bírjuk ki, nem csak én, önök sem, és képernyőre tapad a szemünk, ha valami szörnyűséget, brutalitást látunk a tévében, a szomszédban, a szívemben, meg ilyenek. Nincsen nekünk szükségünk arra, hogy bizonyos dvd-turkálókban leértékelt B-kategóriás horrorokra kattanjunk rá, vadásszunk, hiszen ennyi erővel inkább valami texasi láncfűrészes, vagy egyéb darabolós, csonkolós, kaszabolós elmebeteg vadászhatna ránk, sőt esetleg családunkra. Ki kell ábrándítanom önöket, mindaz, amiről vadászat és dvd kapcsán most írtam önöknek, nos, mindaz a valóságban is létezik. Én például néha akkor rettegek, mikor híradót nézek otthon, ilyenkor kegyetlenül depressziós tudok lenni. Nézem a tévét. Szörnyű hír: a híres K. Ottília felfalta édesapját, s annak zsíros kenyerét, mert csúnyát nyilatkozott róla a legfrissebb Pesti Estben, vagy valami hasonló: Szóval elég átugrani a szomszédba valami szörnyűségért, és nyilván a saját házunkban semmi sem történhet velünk. Ha a saját házunk táján nézünk körül, nyilván találunk valamit, mondjuk a kertben, néhány hullát, meglehetősen mélyre ásva, és elég mélyen önmagunkban is, de ez a mi formánk, sorry gyermekeim.

A Káosz bennem él.
Feszíti határaim.

Tor

Tort ültünk egy kapcsolat margóján, csak éppen nem disznótort. Tömtük magunkba, s egymásba (kicsin múlt, hogy effektíve kitömtük egymást) önmagunkat, a másikat. Volt ott hurka, meg kolbász, csak már azt sem tudtuk emberségünk, ragadozóságunk végén, mondjuk legalján, hogy éppen mit eszünk. Ellenségünket,  társunkat, elhullott állatokat, vagy élőket? Nyilván mindannyian galambbal kezdtük (madárka is, ráadásul a béke madara...kinek kell a béke? Hol van az? Legbelül sohasem találjuk...), aztán jött a nyúl, őzike, kígyó, béka, BKV-ellenőr, politikus. Jöttek a belek, bélsár (mindenki sáros valamiben – bélsáros), nem sokkal később mentek is. Miközben valójában egytől egyig önmagunkkal akartunk kenekedni. Kikenekedni. Egyszer az életben. Az örök életben. Az örök élet hétköznapjaiban, amiben élünk, amit megélünk. Napi haláladagunk, véradagunk folyamatosan emelkedett, az égbe szökkent, s már istent, a szenteket kerestük, hogy vérüket vegyük. El akartuk venni mindenki életét, pedig csak a magunké kellett volna valójában, de az nagyon. Nem találtuk magunkat a vérben, a gyomrunkban (ami a sok béltől gyakran szétrobbant, majd újra felépítette önmagát), a szívben (legalább azt zabáljuk meg, ha már nem találunk benne semmit, mert oly üres), a másik szívében. Ha kitéptük egymás szívét (s így tulajdonképpen igazi önmagunkat egymásból), pár másodperccel később másik, új, elviselhetőbb létformában léteztünk. Nekünk sehogy sem volt igazán jó, a saját halálnak sem tudtunk örülni, mert mindig éreztük (megerősítés nuku), hogy úgyis feltámadunk. Ezzel az örök élettel meg most (éppen most) mit kezdjünk? Mit kezdhetünk a már oly sokszor emlegetett önmagunkkal? Amit, akit valójában szinte senki sem ismer. Én azt ismerem, aki lettem valakiből. A nem is igazán létező Apám fenyítéseire emlékszem. Arra, hogy véresre vert. Arra, ahogy öklével arcomba vágott. A vér ott, legbelül, mindenhol elborított. Nem taknyom, s nyálam folyt össze, hanem minden csepp vérem a számban, orromban. És én nyeltem. Betört szám, orrom, s én csak nyeltem a véremet, ami egyébként egy idő után nagyon ízlett. Aztán már nem volt elég a saját vérem. Szomjas voltam. Nagyon. Apám vére is kellett. Természetesen csak gondolataimban, vágyaimban tudtam szétmarcangolni azt az embert, akit apámnak ismertem meg túl régen. Hosszú, hegyes, éles szemfogakat csináltattam magamnak (vagyis lecsiszoltattam, nem féltem én a szuvasodástól), a fénytől sem féltem, templomba is bátran betettem a lábam, fokhagyma sem árthatott nekem. Azt hittem, én már egyfajta csúcsvámpír vagyok. Pedig csak egy fiú voltam, aki valamikor nagyon elrontotta életét. Először csak öregen, betegen elpusztult macskámat csapoltam meg, de aztán nem elégedtem meg a vérével, s felfaltam a macskám tetemét. Döbbenten tapasztaltam, hogy továbbra is korog gyomrom, egyre éhesebb lettem. Melák éhes. Először csak összecsipkedtem (a nyakuknál) a lányokat, akik visszautasították közeledésemet, aztán felfaltam a szomszéd törpét (akit egyébként Gullivernek hívtak), aki bemutatott nekem, pedig amputálták mindkét karját. Nem volt elég nekem senki, semmi. Nekem én kellettem. Annak, aki voltam, vagyok, az kellett, aki a lényegem. Csonkolni kezdtem magam. Szépen, lassan felfaltam magam. Az örök élet viszont nem hagyott nyugodni. A legkedvesebb barátom sem. Nem tehettem mást, átharaptam torkát. Semmi értelme nem volt semminek, de minden pusztítás amúgy is értelmetlen. Egy szekta tagja lettem idős koromra. A szektának köszönhetően idősíkok között ugráltam, megtanítottak az alakváltoztatásra. Kereszteztünk egy ufonautát egy zombival, így még világhírűek is lettünk. A hírnév azonban semmit sem ért. A szekta vezére csoportos öngyilkosságra biztatott minket. Egy ideje rajta vagyunk a témán. Bár mindenki tudja, hogy ebből a szempontból is reménytelen a helyzetünk. Amiben más csak reménykedik, s életének értelme, nekünk az biztos tudás. Tudjuk, hogy kik vagyunk. De nem merjük bevallani önmagunknak.

Aztán felébredtem… ,