(Született s fejlődik a 14. V. ajkán, mint a Kalevala)
ELSÖ ÉNEK.
1.
Ég a tankonyha, mint kopár szik sarja,
Bár ezt Hodovány Zoltán soha be nem vallja.
Pedig már őszes legénytoll pelyhedzik már állán,
Iszonyú sok hülyeség árad ki száján.
Öltözök, hűvös bűzében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig agyuk üresen, vagy csak félig rakottan,
Nagy balfaszként,szakácsruhában álldogálnak ottan.
2.
Zoli viszi a szót is most már a konyhán,
Mélyen néz a szemekbe s benne értelmet kémlel:
Óriás szúnyognak képzeli az osztály,
Mely az Koczkás mama vérit épp most szópál.
A kölkök mint az ökrök tudásra szomjasan delelnek,
Tételek s lábosok hadával háborúra kelnek:
De Zoli szól elkurtúk és nem is kicsit, de ezt sose bánom.
Nem tanultunk egy évig semmit,ez így is marad már látom.
3.
Egy, csak egy legény van topon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű zselés haj reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles folyóson messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e konyhábúl;
Azt hinné az ember: ő egy csálinger és mixszer,
Pedig alig különb úgy hívják hogy, Autista Péter.
4.
Szép öcsém Kopasz, miért állsz ott a tűzhely tüzében?
Ládd, a többi horkol öltöző hűvösében;
Zoli a tanár is irodában asztalra hengeredve,
A világért sincs most főzőcskézni kedve:
Vagy sohasem láttál még földön zserbó szeletet,
Mint Zsófi, aki mindjárt megbirkózik Norbi veled,
És az krémet nyalja fakanálról sebesen haladva,
Mintha kutya és macska egymást kergetve szaladna?
5.
Máté nem is, nem is azt a órát nézi nézi,
Még visszalévő munkát véges-végig méri:
Túl a órán, melyet Koczkás megpörgetett mint a szél,
Büszke mosoly villog, felszolgáló hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve-lelke a szemében volna.
6.
„Szép magyar vendéglősök, aranyos szakácsok!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Főzni? Hodival háborúba?
Marcipán virágot fonni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é konyhára? mentek-é majd vizsgázni,
Nekik Viknek jóéjszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar szakácsok, aranyos tanárok!
7.
Ilyenforma Csoki Máté gondolata,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert szakács volt oktatója; Zoli is, álnok tanára,
Ö, Süti mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő Macikat gyűjt, kaszálja csajokat egy sorban,
Gőgösen henyél, mint kakas tyúkudvarban.
8.
Itt van immár a had, Laczfi Medve hada,
Itt kevély hadával Láng Réka maga;
Délcegen megüli sárga seprű paripáját,
Sok nehéz műköröm terheli pénztárcáját;
És utána nyalka, kolcsagos Attila, Farkas a legények,
Tombolván alattuk cifrán Juli, Petra a mének:
Nézi Bakos, nézi, a kalkulációt s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme, agya is fáj az erős nézésbe.
9.
„Hé, te tanár! Melyik út megyen itt kocsmába?”
Kérdi Gyebnár hetykén, csak amúgy félvállra;
De Zolinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.
„Hm, tanár én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Lejner Attila talán, és a rókalelkű papája,
Ki Balázs királynál fenn a tányért váltja?
10.
Én tanár? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Hodizolira szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz táskát könnyeden forgatja,
Mint csekély korsóját, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol a sör torokban tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyitott szája.
11.
Koczkás látja Zolit a nagy korsóval,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi Medve mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a teli korsót,
Amellyel mutatja e Zoli az alkoholizmusba utat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy öreg szakáccsal még sem áll ki senki!
12.
De ki vína bajt vizsga előtt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Zolival, ha drága
S nem megunt előtte Vik szép bizonyítványa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.
13.
Elvonul a osztály hosszú tömött sorban,
Zoliról beszélnek az egész a buszokig;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Hodi! mért nem jössz beöltözős bulira?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva gondolja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
14.
Elvonul a iskola, csillapul moraja:
A főzés szagát a szél elhordta, füstjét azt a por takarja;
Hodi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a táska vas kezében.
