Az ember nekiül, veri a gépet, majd töröl, nekiül, töröl: űzi egymást a káromkodás vágya, a lelkiismeret és a szánalmas taktikázás, beszéljek vagy hallgassak, beszéljek vagy hallgassak, mondjam el, mit érzek, vagy legalább én fogjam be a pofám, ha már más nem tette meg, s a hiúságon végül erőt vesz a „magasabb” szempont, s az ember – gombóccal a torkában – szégyenkezve hallgat.
De nem felejt.
Ekkora barmot!
Istenem, adj egy unalmas 24 órát!
