Újra itt...

A búcsú

Eljön az idő, egy pont, egy vízválasztó, amikor az ember lezárja életének egy szakaszát, búcsút int a múltnak, a gyerekkorának, elenged valakit, s vele együtt életének egy darabjától válik meg. Van, aki ezt a lépést nyilvánosan, színpadiasan teszi meg, de az igazi búcsú ott bent, a szívben zajlik, s legyen így vagy úgy a búcsúnak mindig szertartása van. Végigsimítasz egy tárgyat a múltból, ami valaki keze munkáját dicséri, ellátogatsz olyan helyekre, amikhez emlékek fűznek, letisztázol, megbeszélsz, átgondolsz dolgokat, s ha azok mind helyükre kerültek, elköszönsz a múlttól. Elengedni, akit szeretsz az önzetlenség legtisztább formája. Az a csökönyös ragaszkodás, hogy valami vagy valaki az enyém és ez nem változhat meg, hamis önálltatás csupán. Ha valamiről azt gondolod, hogy örökké a tied - megszerezted, vagy kaptad azzal, hogy megszülettél - tévedés. Egyszer mindent el kell engedned, szülőt, szerelmet, társat, életet, hiszen mindent csak kölcsön kaptál, mit egyszer vissza kell szolgáltatnod. S persze ha a sors boldog percekkel, órákkal vagy évekkel ajándékoz meg, hajlamos leszel ezt elfelejteni. Mindennek ára van. A boldogságért keményen meg kell fizetni. De ha a szívedben elfogadod ezt a sorsot s a magad módján búcsút tudsz inteni - leszel teljes, egész ember.

A halál

Furcsa viszony a miénk, hisz sokáig tudomást sem vettem róla, de az első találkozás apám halálakor meghatározó volt. Egy pillanat, s az életem részévé lett, rögtön tudtam hogy a következő találkozás anyám halálakor jön el, Ő a végzetem. Sokáig zavarba ejtett a közelsége, futottam volna előle, de földbe gyökerezett a lábam. A félelem és vonzalom különös egyvelege ez: nem értem hozzá, mégis érzékeltem a jelenlétét - egy olyan energiát, ami akaratom ellenére szippantja el a bennem lakozó erőt. Kifürkészhetetlen ellenfél, s épp ezért kell, hogy ott legyek, lássam, ahogy behálóz másokat, ismerjem minden rezdülését, hogy egyszer, ha végül teljesen az övé leszek, bátran fogadjam az ölelését, s a lelkemet adjam egyetlen csókjáért.