“11.c. kevés taglétszámú osztály, csupa nagyképű, tunya kamasz. Egy szaktanárom mondta még, hogy tíz-tizenegyedikben csak a hormonok zümmögése hallatszik. Stimmelt. Emellett etnikai olvasztótégely és katlan is volt a tizennégy kamasz osztályközössége. Az első padban például ült két barát, két zseniális, utolsó kis tróger, egyikük úgy festett, mint egy cigány herceg, másik pedig, mint egy miniatűr porosz krautjunker. Volt egy csúnya kövér gyerek, informatika-mániás, mint közellenség funkcionált, sistergett a levegő a gyűlölettől, mikor megszólalt, a két jómadár ilyenkor reflexszerűen, egyszerre fordult hátra és üvöltve, az öklével fenyegette meg, általában halálosan. Védtem a srácot, amíg lehetett, de igazság szerint én is hamar megutáltam, mert egy nagyképű kis féreg volt, aki cöcögött, ha ételismeretről vagy felszolgálásról beszéltem. Vicces volt, hogy ilyenkor nem kellett felemelnem a hangom (csak néha keltem ki), mert az első padból már fordultak is hátra ketten öklöt rázni, a maguk módján álltak ki, véletlenül, a szakma mellett.
Volt itt két lány is, egyikük egyszerű kis állatka, másik valami jó gímiből keveredett ide, természetesen színjeles volt. Eleinte őt is üldözték (nem lány nevelde egy ilyen gettós vendéglátó ipari iskola), ontották a leggusztustalanabb ajánlatokat és beszólásokat, percenként lekurvázták, hiába szidtam le üvöltve őket, csak vigyorogtak („de Tanáár Úúr”). Ez a lány, Veronika viszont hamar a szolgáivá tette a fiúkat, mert nem vett fel semmit, viszont visszaosztott. Nagyon intelligens és neurotikus lány volt, feketére festett szem, száj, ruha, megdöbbentően értelmes gondolatok és sületlenségek királynője (néha egész órán azt az egy szót hajtogatta, hogy „cica” mint egy elmebeteg). Ő és egy másik srác csináltak rólam digitális fényképezővel óra után portrét az osztályteremben, tablóképhez kellett, átküldte fájlban, mellékelve egy cicás képet is. A másik srác ugyanolyan volt, mint Veronika, igazából saját magamra hasonlított, kamaszként én is ilyen idegesítő jelenség lehettem, minden ok nélküli kiválasztottság-tudattal, zavartsággal, hisztikkel, és néhány reménykeltő és sok reménytelen gondolattal, aki látványosan alszik az órákon és megpróbálja kioktatni a tanárt.
A 11. c.-vel is szerettük egymást alapvetően, nem ezzel volt a gond, csak órát nem lehetett náluk tartani. Így afféle szellemi szabadfoglalkozásokká alakult az időnk. Sajnáltam, hogy nem elejétől tanítom őket, talán akkor lehetett volna alapozni és harmadikra már rendesen összhangot találni (bár abban az évben hiába lett volna összhang meg akár négyéves munkakapcsolat). Mert zömmel valahogy mégis érdekes órák kerekedtek, jól szórakoztam én is. Például néztem a naplót és láttam hogy magyarból szarok a jegyek, és kérdeztem mit tanulnak most. Az ember tragédiáját. Egy mondatot tudok az egészből idézni és hogy fitogtassam műveltségemet már mondtam is, mikor Ármin, egyik kedvenc tanítványom már le is csapta a fel dobot labdát. „Anyának érzem, oh Ádám, magamat. Mit tegyek?” mire Ármin: „Vetesd el”, (nyilván nem látta át a poén filozófiai mélységét, de így még jobb volt).
Kovács Zoli , a cigány herceg, egy egész intelligens srác oszlatta el a maradék illúziómat is a tanítás és főleg a felszolgálók általános megítéléséről, nem is kicsit primitíven, „Tanáár Úúr, tudja hol vannak a felszolgálok? Kérdezze meg, kérdezze meg!” Tíz perc után, mikor nem bírtam tovább „na jó te kis patkány, hol van?” „Alattam.” (mindehhez a szokásos amerikai gettófilmekből eltanult mozgáskultúra). Hanem mikor megkérdeztem, hogy komolyan, mi a baja a vendéglátósokkal, „hogy nyavalyognak, rabszolgák, vesztesek, csicskák”, részben találó volt, röhögni kezdtem, és kérdeztem, hogy miért, én is ilyen vagyok, ő is röhögni kezdett, hogy ne haragudjak, hát nem tudta hogy én is dolgoztam a szakmában, azt hite csak tanítok és dumálok. Tanulságos eset volt, de hát például azt is hiába mondtam, hogy a vendéglátósok nagy csajozók, akik oltják a nőket, nem pedig virnyognak miattuk, ez se szimpatikus? Ettől sem hatódtak meg a srácok, nem érdekelte őket a tanulás, szakma, mert nem érdekelte őket semmi, legnagyobb bajuk a semmi volt, hogy mindenhol ezt öntötték a nyakukba, és már a szájukig ért, fuldokoltak a semmiben, az egész igénytelen, ordenáré korban, amiben sikerült kamasznak lenniük.
Néha teljesen kiborítottak és elhagyta a számat egy két durva bazdmeg, kisköcsög meg ehhez hasonló beszólás, amin ők persze az elején meglepődtek, és elpróbálták megjátszani a sértődöttet, én meg röhögtem hogy most mit játsszák a prűdet, mikor éjjel-nappal pornót néznek, és tízüknek mocskosabb a szája, mint egy kozák lovasezrednek együttvéve, inkább figyeljenek és akkor megspórolhatják maguknak a beszólásaimat. Mert valljuk be őszintén ha valakit leakarok alázni azt csípőből teszem, ehhez nagyon értek.
Akadt természetesen négy-öt hihetetlenül primitív gyerek az osztályban, tulajdonképpen csak ők jelentették a problémát. Mert bármilyen zavart egy okos vagy átlagos diák, általában le lehet nyűgözni egy jó előadással és sztorizgatással az életből, valamint egy-egy alapvetően udvarias diáktól igazán nem kell sziporka, jó érzés tanítani, látni, ahogy hónapról hónapra többet tud, jobban megért dolgokat, az agyában új terek nyílnak, miattam. Viszont ez a négy-öt kölök az a fajta, aki ostoba és rosszindulatú is, akiből kemény fegyelemmel és semmi egyébbel lehet embert csinálni. Talán. A mindennapos válasz, arra a tanári utasításra óra elején, hogy nyissátok itt meg itt ki a könyvet: „biztos hogy nem”. Semmit nem lehetett velük kezdeni, beírás és egyebek a röhej kategóriájába estek.
Ez a típus határozta meg az iskolát. A rothadás legfőbb oka a napi politika volt, az igazgatóság azt gondolta, ha hulladéktároló leszünk, majd irgalmat gyakorol a kormány és nem zárnak be. Valamint ugyanaz a gyerek, aki feláll órán és késsel megfenyegeti a fizikatanárát, állandóan a jogairól és az ombudszmanról beszél, és teheti, mert újabban a tanár a hibás mindenért. Akkoriban jöttem rá, mennyire kiaknázta az oszd meg és uralkodj elvet a kommunizmus. Szembefordítottak az állítólag istenített népen belül mindenkit, akit csak lehetett, vidéket-fővárost, értelmiségit-munkást, társadalmat-orvost, társadalmat-rendőrt, társadalmat-tanárt. A megosztás politikája túl kényelmes, hogy ne folytassák, főleg ha nincs semmi egyéb ötletük, márpedig az aztán nem volt nekik ezekben az években, már majd két évtizeddel a rendszerváltás után sem.”
