Kaptam egy kritikát, ami fájt élesen belehasított az önérzetembe, legszívesebben gőggel reagáltam volna, de be kellett látnom, hogy van valóság alapja. Az egy dolog, hogy a szavakkal való bánásmódom sokszor túlságosan is szabad és egyéni olyannyira, hogy már- már érthetetlen is lesz egy-egy írásom, egy másik dolog, hogy pocsékul gépelek és hihetetlenül figyelmetlen vagyok, rengeteg az elírás, amiből sokszor még 14. újraolvasás után is találok. Ezek mellett a tartalom sem eléggé mélyen szántó, leginkább kis lelkem a világgal való harcának boncolgatása, az öregé válás rögös útjának elkerülésének törekvése és egyéb az életkoromból adód fájó pontok mondatokkal való érzékeltetése, ami talán nem is lenne baj csak talán ez ebben a formában, ahogyan csinálom egy érettebb ember szemével nézve nulla.
Az őszinte ok tehát:
nem merek írni
és kedvem sincs ahhoz, hogy a netes szemetet gyarapítsam.
Pedig talán néha megfordul a fejemben, hogy ezt jó lenne írásba fektetni. Ilyenkor a szemem elé ugrik a fehér rublika, egy pulzáló fekete kurzorral és már nincs is kedvem az egészhez.
