Febr. 20. Azt hiszem, akkor szúrunk ki legjobban magunkkal, ha hagyjuk, hogy ránk telepedjenek a gondjaink, és eluralkodjanak rajtunk. De bármennyire is igyekszünk tudatosan küzdeni ellene, óhatatlanul befészkeli magát az agyunkba az állandó aggodalom, és nem hagy nyugodni sem éjjel, sem nappal. Végül azon kapjuk magunkat, hogy az határozza meg a mindennapjainkat, hogy próbálunk felülemelkedni a kétségbeesésünkön és tehetetlenségünkön.
Az, hogy mit nevezünk bajnak, mindig annak függvénye, hogy ki hogyan éli meg a problémás helyzetet. Lehet, egy kívülálló számára nevetségesen egyszerű a megoldás, míg annak, aki benne van, talán tragédia, és nem lát kiutat. Persze hogyan is látnánk kiutat mindaddig, amíg az érzelmeink irányítanak, kell idő ahhoz, hogy lenyugodjunk és képesek legyünk átgondolni a helyzetünket.
Szerintem nem gond egyébként, ha sírdogálunk a szerencsétlenségeinken, vagy dühösek vagyunk egy megoldhatatlannak látszó helyzet miatt. Attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk efféle érzelmekre, ha gondunk van. Nem lehet folyton okosnak lenni, tiszta aggyal és önuralommal létezni.
Egyébként pedig mindegy mennyire mélyen éltük át a problémát, azt hiszem, az a lényeg, hogy végül mégis csak kimásszunk a gödör szélére. És vigyázzunk, hogy vissza ne essünk, bár ez úgyis bekövetkezik, de legalább ne jöjjön túl hamar.
Az a helyzet, hogy én még csak mászom, és folyton csúszkálok visszafele. Jó lenne végre ott állni a gödör szélén és beleröhögni.
Régen volt már ennyire rapszodikus időszakom. Az is régen volt már, hogy ennyire ne legyek képes felülemelkedni a napi gondokon, legyen az itthoni vagy munkahelyi. Hosszú ideje rosszkedvű vagyok és ez nem jellemző rám. Valami nincs rendben. Sem velem sem pedig a világgal. Lehet azért, mert a világ is rosszkedvű, ráadásul folyton kicseszik velem, és már nem mindig tudom, hogyan és minek is kéne megfelelnem. Ki vagyok facsarva testileg, lelkileg, anyagilag, szakmailag, emberileg, mindenhogyan. És aki ott alul csöpög, az vagyok én.
Csütörtökön segítséget kértek tőlem, és nem tudtam segíteni. Vacak érzés volt. Ugyanakkor én is kértem segítséget, kaptam, barátit, testvérit, kollegait egyaránt. Talán ez az, ami tartja bennem a reményt, és pillanatokra elfelejteti velem a nyűgöket.
Sokszor az apró odafigyelések mindennél többet jelentenek. Ráérezni, mi az, ami a másikat felfele lendíti, vagy legalábbis megtartja, nem engedi lezuhanni. Engem most megtartottak, de tudom, hogy nekem is erősnek kell lennem. Szerencsére van benne gyakorlatom.
Csak hát időnként elügyetlenkedem. Nem csak a magam dolgát, de kezdem elveszíteni azt a képességemet, hogy én legyek az, aki odafigyel és megtart. Nem tudok támasz lenni és magamat sem vagyok képes megtartani. Ez elkeserítő.
Van, hogy egyáltalán nem érdekel, hogyan lesz tovább. Az van az agyamban, hogyan lehet túlélni a következő percet, órát, napot, hetet. Már megint túlélésre játszom, és gyűjtögetem az örömtelen pillanatokat. Mert az apró örömök valahogy annyira illékonyak, nem lehet megkapaszkodni bennük. Legalábbis ezt élem meg.
A reggeli köd még mindig itt van. Talán ez is rám nehezedik, amikor ezeket a sorokat írom. Ülök a kakiban és próbálok nem mozogni.
