Állapot.

FEBR.27. Régóta nem jártam erre, voltak napok, amikor még csak nem is kívánkoztam gép közelbe. Az agyi kapacitásom nulla.

Van az úgy, hogy az ember rácsodálkozik magára, s nem ismer rá arra, akit a tükörben lát. Mert hát egyszer csak olyat teszel, gondolsz vagy érzel, amely idegen tőled, mégis tudod, hogy a tiéd, hiszen belőled fakadt, és csak állsz értetlenül, keresed a válaszokat és nem találod.

Megkaptam mostanság többször is, hogy legyek pozitív, de nekem hányingerem van ettől a pozitívság-elmélettől, már csak azért is, mert rohadt fárasztó egész nap úgy létezni, hogy folyton arra koncentrálsz, miként találj jót abban sok sz*rban, ami körülvesz. Szerintem sokkal emberibb, ha úgy viselkedsz, ahogy éppen a körülmények diktálják. Vagyis ha jó az élet, akkor örülsz, ha meg rossz, akkor búslakodsz. Mondjuk, én mostanság inkább dühöngök, mint szomorkodom, és azt hiszem jobban is járok vele, tekintve, hogy a dühöngés aktív, a szomorkodás pedig passzív tevékenység. Egyébként nem hiszem, hogy a negatív gondolatok gátolnának bárkit is a problémák megoldásában, nekem speciel pánikhelyzetben jönnek a legjobb ötletek, ellenben ha jól vagyok, akkor kényelmes leszek, lassú és lusta. Ezzel persze eszem ágában sincs azt mondani, hogy az a jó, ha vacakul vagyok, de a vacak állapot legalább inspiráló jellegű. Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy biztatnék mindenkit, aki éppen rohadtul nem pozitív, ellenben pocsékul van, hogy a legnagyobb baj, ami érheti a pozitívság hiányától, hogy nem elég trendi, és ez fokozottan érvényes azokra, akik emellett még nem is sikeresek vagy/és nullás agyi méretűek.

Nálunk mostanság zajlik az élet, sűrű és fárasztó, sokat dolgozom. A munkát nem bánom, de a suliban történnek érdekes dolgok, amitől rossz a közérzetem. Már megint gyakran gondolok pályamódosításra.

Ahogy arra is, hogy vajon a félrebeszélés és a képmutatás mióta ennyire általános kommunikációs forma.A VIK-ben ezt tökéjre fejlesztették. A magam részéről nem szeretnék úgy létezni a világban, hogy lesütött szemű emberek vesznek körül, nekem meg arra kell figyelnem, kinek mit mondhatok vagy nem.

Itthon sincs semmi rendben,sajnos történt a családban egy haláleset amiről most nem akarok vagy inkább még nem tudok írni. Talán majd később ha már túleszek rajta. Túleszek? Feldolgozom? Milyen hülye semmitmondó szavak. Nem tudom…

Nekem is volt egy tervem a tavaszra, de sajnos napolnom kell, naná, hogy anyagi okokból, mindig ez van. Valamit persze ki kell találnom, mert lépnem kell valamerre, de ez a szemétláda pénz folyton az utamban áll. Milyen világ az ilyen, hogy minden álomért fizetni kell.

Egy-két tanítványom szépen fejlődik, ez nekem nagy öröm. Még sokat kell dolgoznom velük, de bízom benne, hogy lesz eredménye. Kellene még egy-két ugyanilyen lelkes, rendes tanítvány, de hiába, nincs. Meg kell hát becsülnöm azt a párat aki van.

Nem tudom, mikor jövök legközelebb. Jó éjt mindenkinek.

Tanitás vagy Kabaré. (2.részlet)

“11.c. kevés taglétszámú osztály, csupa nagyképű, tunya kamasz. Egy szaktanárom mondta még, hogy tíz-tizenegyedikben csak a hormonok zümmögése hallatszik. Stimmelt. Emellett etnikai olvasztótégely és katlan is volt a tizennégy kamasz osztályközössége. Az első padban például ült két barát, két zseniális, utolsó kis tróger, egyikük úgy festett, mint egy cigány herceg, másik pedig, mint egy miniatűr porosz krautjunker. Volt egy csúnya kövér gyerek, informatika-mániás, mint közellenség funkcionált, sistergett a levegő a gyűlölettől, mikor megszólalt, a két jómadár ilyenkor reflexszerűen, egyszerre fordult hátra és üvöltve, az öklével fenyegette meg, általában halálosan. Védtem a srácot, amíg lehetett, de igazság szerint én is hamar megutáltam, mert egy nagyképű kis féreg volt, aki cöcögött, ha ételismeretről vagy felszolgálásról beszéltem. Vicces volt, hogy ilyenkor nem kellett felemelnem a hangom (csak néha keltem ki), mert az első padból már fordultak is hátra ketten öklöt rázni, a maguk módján álltak ki, véletlenül, a szakma mellett.

Volt itt két lány is, egyikük egyszerű kis állatka, másik valami jó gímiből keveredett ide, természetesen színjeles volt. Eleinte őt is üldözték (nem lány nevelde egy ilyen gettós vendéglátó ipari iskola), ontották a leggusztustalanabb ajánlatokat és beszólásokat, percenként lekurvázták, hiába szidtam le üvöltve őket, csak vigyorogtak („de Tanáár Úúr”). Ez a lány, Veronika viszont hamar a szolgáivá tette a fiúkat, mert nem vett fel semmit, viszont visszaosztott. Nagyon intelligens és neurotikus lány volt, feketére festett szem, száj, ruha, megdöbbentően értelmes gondolatok és sületlenségek királynője (néha egész órán azt az egy szót hajtogatta, hogy „cica” mint egy elmebeteg). Ő és egy másik srác csináltak rólam digitális fényképezővel óra után portrét az osztályteremben, tablóképhez kellett, átküldte fájlban, mellékelve egy cicás képet is. A másik srác ugyanolyan volt, mint Veronika, igazából saját magamra hasonlított, kamaszként én is ilyen idegesítő jelenség lehettem, minden ok nélküli kiválasztottság-tudattal, zavartsággal, hisztikkel, és néhány reménykeltő és sok reménytelen gondolattal, aki látványosan alszik az órákon és megpróbálja kioktatni a tanárt.

A 11. c.-vel is szerettük egymást alapvetően, nem ezzel volt a gond, csak órát nem lehetett náluk tartani. Így afféle szellemi szabadfoglalkozásokká alakult az időnk. Sajnáltam, hogy nem elejétől tanítom őket, talán akkor lehetett volna alapozni és harmadikra már rendesen összhangot találni (bár abban az évben hiába lett volna összhang meg akár négyéves munkakapcsolat). Mert zömmel valahogy mégis érdekes órák kerekedtek, jól szórakoztam én is. Például néztem a naplót és láttam hogy magyarból szarok a jegyek, és kérdeztem mit tanulnak most. Az ember tragédiáját. Egy mondatot tudok az egészből idézni és hogy fitogtassam műveltségemet már mondtam is, mikor Ármin, egyik kedvenc tanítványom már le is csapta a fel dobot labdát. „Anyának érzem, oh Ádám, magamat. Mit tegyek?” mire Ármin: „Vetesd el”, (nyilván nem látta át a poén filozófiai mélységét, de így még jobb volt).

Kovács Zoli , a cigány herceg, egy egész intelligens srác oszlatta el a maradék illúziómat is a tanítás és főleg a felszolgálók általános megítéléséről,  nem is kicsit primitíven, „Tanáár Úúr, tudja hol vannak a felszolgálok? Kérdezze meg, kérdezze meg!” Tíz perc után, mikor nem bírtam tovább „na jó te kis patkány, hol van?” „Alattam.” (mindehhez a szokásos amerikai gettófilmekből eltanult mozgáskultúra). Hanem mikor megkérdeztem, hogy komolyan, mi a baja a vendéglátósokkal, „hogy nyavalyognak, rabszolgák, vesztesek, csicskák”, részben találó volt, röhögni kezdtem, és kérdeztem, hogy miért, én is ilyen vagyok, ő is röhögni kezdett, hogy ne haragudjak, hát nem tudta hogy én is dolgoztam a szakmában, azt hite csak tanítok és dumálok. Tanulságos eset volt, de hát például azt is hiába mondtam, hogy a vendéglátósok nagy csajozók, akik oltják a nőket, nem pedig virnyognak miattuk, ez se szimpatikus? Ettől sem hatódtak meg a srácok, nem érdekelte őket a tanulás, szakma, mert nem érdekelte őket semmi, legnagyobb bajuk a semmi volt, hogy mindenhol ezt öntötték a nyakukba, és már a szájukig ért, fuldokoltak a semmiben, az egész igénytelen, ordenáré korban, amiben sikerült kamasznak lenniük.

Néha teljesen kiborítottak és elhagyta a számat egy két durva bazdmeg, kisköcsög meg ehhez hasonló beszólás, amin ők persze az elején meglepődtek, és elpróbálták megjátszani a sértődöttet, én meg röhögtem hogy most mit játsszák a prűdet, mikor éjjel-nappal pornót néznek, és tízüknek mocskosabb a szája, mint egy kozák lovasezrednek együttvéve, inkább figyeljenek és akkor megspórolhatják maguknak a beszólásaimat. Mert valljuk be őszintén ha valakit leakarok alázni azt csípőből teszem, ehhez nagyon értek.

Akadt természetesen négy-öt hihetetlenül primitív gyerek az osztályban, tulajdonképpen csak ők jelentették a problémát. Mert bármilyen zavart egy okos vagy átlagos diák, általában le lehet nyűgözni egy jó előadással és sztorizgatással az életből, valamint egy-egy alapvetően udvarias diáktól igazán nem kell sziporka, jó érzés tanítani, látni, ahogy hónapról hónapra többet tud, jobban megért dolgokat, az agyában új terek nyílnak, miattam. Viszont ez a négy-öt kölök az a fajta, aki ostoba és rosszindulatú is, akiből kemény fegyelemmel és semmi egyébbel lehet embert csinálni. Talán. A mindennapos válasz, arra a tanári utasításra óra elején, hogy nyissátok itt meg itt ki a könyvet: „biztos hogy nem”. Semmit nem lehetett velük kezdeni, beírás és egyebek a röhej kategóriájába estek.

Ez a típus határozta meg az iskolát. A rothadás legfőbb oka a napi politika volt, az igazgatóság azt gondolta, ha hulladéktároló leszünk, majd irgalmat gyakorol a kormány és nem zárnak be. Valamint ugyanaz a gyerek, aki feláll órán és késsel megfenyegeti a fizikatanárát, állandóan a jogairól és az ombudszmanról beszél, és teheti, mert újabban a tanár a hibás mindenért. Akkoriban jöttem rá, mennyire kiaknázta az oszd meg és uralkodj elvet a kommunizmus. Szembefordítottak az állítólag istenített népen belül mindenkit, akit csak lehetett, vidéket-fővárost, értelmiségit-munkást, társadalmat-orvost, társadalmat-rendőrt, társadalmat-tanárt. A megosztás politikája túl kényelmes, hogy ne folytassák, főleg ha nincs semmi egyéb ötletük, márpedig az aztán nem volt nekik ezekben az években, már majd két évtizeddel a rendszerváltás után sem.”

részletek egy soha ki nem adott szar, olvashatatlan regényből / Tanítás vagy Kabaré (1.részlet)

Ezt a zavaros írás zuhatagot, nevezzük ennek, jobb most nem jut eszembe, egyfajta búcsúnak szánom. Búcsúnak a tanítástól, szép volt, de elég volt. Jöhet majd valami más, valami új mielőtt még teljesen belefásulnék és elvesztenék minden örömöt amit a tanítás jelentet számomra. Nem akarok belefásulni és örömtelenül dolgozni. Még az elején megfogadtam magamnak hogy azonnal abbahagyom mihelyt csak a munkát és a megélhetést látom az oktatásban. Azt hiszem szép lassan, de eljön az a pillanat. Én nem akarok olyan oktató, tanár lenni, aki reszket az állásáért, megélhetési problémái vannak, képmutató a kollegákkal és a diákokkal szemben és gyűlöli a munkáját. Sok bohócot látok a szakmában főleg a VIK-ben, és én nem akarok közéjük tartozni. Én még tudok saját magamon röhögni és kimondottan jól szórakozóm a saját hülyeségeimen. De önmagam gyenge paródiája nem akarok lenni vagy pontosabban fogalmazva nem várom meg hogy az legyek. Szeretem ha a munkám örömet okoz és nem érzem azt hogy dolgozom. Eljutottam odáig hogy egyre kevesebb örömet találok bene és egyre több munkát. Tehát itt az ideje felállni és vigyorogva továbbállni, mert a tanításon kívül is volt életem és ezután is lesz, csak valami más. Nem biztos hogy jobb, könnyebb, de a kihívások mindig is érdekeltek. Azért még senki se írjon le mert mindig is tudtam meglepetést okozni, nemcsak másoknak, hanem saját magamnak is. Úgy tervezem hogy leírom magamnak nagyjából a velem történteket, addig még frissen élnek bennem, hogy egyszer talán majd nosztalgiával és remélem jóérzéssel a lelkemben visszaolvassam. Ezt az írássorozatot részletekben fogom megcsinálni és június huszadikára szeretném befejezni. Akkor kezdjük. Hol is?

“Ötödik éve tanítok, ez volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem.(egynek számolom a Efebet, Viket, Giorgiot, Kivit) Negyvennégy éves leszek pár hónap múlva, nyilván sehol nincs tízéves munkaviszonyom. Úgy tervezem ez az utolsó tanévem, elég volt. Igaz már vannak új ajánlataim jövő tanévre, de az elhatározásom hogy kivonulok ebből ez egész genyából ami körül vesz, egyre szilárdabb.Viszont a öt év tizenöttel ért fel, szakmai gyakorlatot tekintve, a tapasztalat csak úgy zuhogott rám.

Legjobb az levelező tagozat , ott nem kell fegyelmezni. Felnőtt emberek ülnek be munka után, olyanok, akik szakmát szeretnének, nem áll távol tőlük az alázat, tisztelet. Érdekes, hogy akkor éreztem magam tényleg tanárnak, aki a szakmáját végzi, mikor nálam tíz-húsz évvel idősebb embereknek tartottam órát. A nehézséget az anyag jelentette, ételkészítési ismeretek és maga a gyakorlat sem volt piskóta, minden ételt újra és újra át kellett vennem az első két osztályommal, az előző órák tananyagaiból nem emlékeztek sok mindenre, és nem éppen atomtudósokból válogatták őket össze.(Biztos vagyok bene hogy némelyik védőoltást kapott főzés ellen!)

Aztán átvetem egy másik osztályt is a VIK-ben. Hétfőn és szerdán este nyolcig-kilencig volt velük órám, szünetekben együtt cigarettáztunk. Nekem problémát jelentett az elején, hogy nem tudtam magázni senkit, akit tanítok. Nem akarok még arra is koncentrálni. Talán majd egyszer rákapok gondoltam, de első évben nem terheltem magam. Ez nappali kis suhancoknál egyértelmű, nem probléma, estin kicsit kényes, úgyhogy mindkét osztálynak előadtam, hogy tegezni fogom őket, de mivel felnőttek, visszategezhetnek. Aztán ez a gyakorlat azóta is így maradt, mivel nekem bevált és szarok mások véleményére meg a pedagógiájukra.

Az elején senki nem mert vissza tegezni, nem tette, soha. Nagydarab, negyvenes fickót vontam felelősségre, hogy mi az, hogy nem hozol tankönyvet, meg füzetet, „ne haragudjon tanár úr, ígérem jövő hétre lesz”, „Jól van, semmi gond, most meg ülj át és nézd a szomszédodét. Neked sincs, hát ezt nem hiszem el. Tegye fel a kezét, akinek van, aztán üljetek úgy. Schmidtné, legyen kedves rám figyelni” (az idősebb nőket azért még én sem bírtam az elején letegezni). Akik csak nemrég ismertek meg meglepődnének az akkori stílusomon, milyen kis udvarias voltam.

A technikus osztály, néhány tanulójával elmentünk sörözni is. Akadtak érdekes figurák. Mindig volt egy-két bukott zseni, főleg lányok, elitgímiből kerültek ide, nehezen kezelhető kiskamaszok lehettek, estin, nappalin is akadt belőlük egy-egy, éltanulók, tulajdonképpen csodák voltak abban a közegben. Itt vendéglátós szakmákat osztottak, és mégis meglepő módon nem sok lány járt az iskolánkba, azok közül is kevés szép, persze estin akadt néhány csinos, vagy olyan is, aki egyenesen egy nimfára hasonlított. Ezek a kis diáklányok apai érzéseket keltettek bennem, semmint bármi mást, aminek azért inkább örültem. Egyszer összefutottam egyikükkel, őt még a Kiviben tanítottam pár hétig, aztán valami miatt abbahagyta, a Keletinél láttam, barátnőivel ácsorogtak, vigyorgott, köszönt, én is, épp a haverommal mentünk sörözni , mondtam hogy ki ez, meg hogy milyen aranyos, mire mondta, hogy ugyan már, nincs romlottabb egy tizenhét éves lány gondolatvilágánál.

Estin hétfőn és szerdán a VIK-benn, negyed négy körül kezdtem, dupla órák nyolcig, kilencig. Delelőt a Kiviben az “iskolában” pöszmögtem. Hétfőn delelőt és pénteken volt még órám a Kiviben  a technikusaimmal és az orientációs osztályommal, szombaton az Efeb-nél a felnőttekkel kínlódtam. Késő este mikor hazaértem, készültem a következő hét anyagaival, eljártam sörözni a haverokkal, vagy otthon filmet néztem, olvasgattam. Akkoriban ennyi volt a szaros kis életem, leszámítva egy két kellemetlen kalandot a kollega növel (Andival a BGF-en kerültem kényes szituba, de ezt inkább ne froclizzuk!)

A nappalisok voltak az igazi kihívás. Egyik pillanatról a másikra belecsöppentem, egyszerre három iskolában is elkezdem tanítani és mindezt egy kedves kolleganőmnek köszönhetem, Koczkásnak, akivel az Efeb-nél ismerkedtünk meg és szép lassan beajánlott mindenhova. Egyem meg a szívét! ( Innen is puszilom.) Fenekestül felfordult a békés nyugodt kis életem. Eddig fontosnak hit dolgok váltak egyik pillanatról a másikra lényegtelené és hirtelen a gyerekek lettek egyre fontosabbak nekem. Hangsúlyozom, gyerekek, nekem, akiről azért az ismerőseim mindig is tudták hogy gyűlölöm a gyerekeket, idegesítenek (ha felszállt a buszra egy óvodás csoport, én inkább leszálltam) és egyszerre csak elkezdtem egyre türelmesebb lenni velük, és szép lassan tudat alatt megszeretni őket. Egy orientációs osztály ahol a felszolgálást és az ételkészítési technológiát is én tanítottam, egy technikus, három felszolgáló abból egy végzős osztály, két cukrász, egy szakács, aztán estin még egy szakács, levelezőn három szakács és két vendéglátó eladó osztály. Káosz, azt se tudtam hirtelen mi van, sokszor reggel félálmomban azon gondolkodtam hogy hová melyik suliba kell is mennem és mit is kéne tanítanom, hol is tartok az anyaggal. Mégis azt kel hogy mondjam hazudnék ha azt mondanám hogy nem élveztem minden egyes percét!

A 9.b osztályban felszolgálást tanítottam, ezt nagyon szerettem, részint itt még lehetett fegyelmezni, órát tartani, másrészt ez újvolt nekem hisz a felszolgálás nem a fő profilom. Harmincan voltak, két csoportra bontva, már csak az alapzaj is lefárasztotta a tanáraikat. Kedvencem egy pimasz kiskölök volt, kiköpött Regős Bendegúz, így is hívtam. Érdekes emberek itt is akadtak, például két nagydarab srácról kiderül, már tizenhét évesek, ez a harmadik helyük, az előzőekről kirúgták őket, „ez a suli hulladéktároló, nem tudta, tanár úr, ide mindenkit felvesznek” mondta kórusban az osztály. A 9.b-be kevés lány járt, amit persze fájlaltak, így viszont senkit nem zavart, hogy megengedek magamnak egy két keményebb beszólást, viccet az órán. Általában jó órák voltak.

Humoros gyilkos voltam náluk, amilyen lennék is, főleg felszolgáló, szakács tanárnak, keményen követeltem, sokat feleltettem, írattam (főleg másnaposan, hogy túléljem az első fél órát „mindenki vegyen elő egy papírt” Szancsó diákom szerint a világ legaljasabb mondatainak egyike).

Félévkor jó páran buktak, év végén talán egyetlen ember, aki jövőre újra kezdi majd az elsőt, tehát csak melegedni járt be, és ezt a szemembe is mondta, tunya malacképű srác, teljesítettem kérését és megbukhatott év végén is. Lelkem mélyén vajszívű vagyok, amíg lehetett, titkoltam. Mellette jó hangulatú órákat tartottam, sztoriztam inkább, elég volt havonta két órán felpörgetni a tempót és átfogóan végigmenni egy-egy szakaszon, a többin lehetett kibontani, így maradt idő, hogy például filmeket nézzünk órán szakmai vetítés címszó alatt, a csatajeleneteket percenként megállítottam és elmondtam, mi van a pajzsokra festve, vagy miért pont ezt a fogpiszkálót használja a tábornok, vagy egyéb fontos apróságokat. Az iskolák mezőnyében még velük boldogultam el legkönnyebben a nappalisok közül, leginkább azt sajnálom, hogy őket nem vihettem tovább érettségiig, amikor bezárt az iskola, aranyosak voltak, ők is keseregtek, hogy jövőre miért nem én leszek a felszolgáló tanáruk, micsoda disznóság, ezt nem mondhatom komolyan.”

Lustaság…

Fekszem,lustálkodom, olvasgatok (Anthony Bourdain : A konyhafőnök vallomásai) Közben van egy kis lelkiismeret furdalásom, sok munkám lenne, kalkulációk, dolgozatjavítás, a holnapi órákra is fel kéne készülni stb... De valahogy ma nem megy. Egy idézettel próbálom megnyugtatni a lelkiismeretem:

"Az nem lustálkodás, ha valaki a gondolataival van elfoglalva. Van látható munka - és van olyan, amely nem látható." (Victor Hugo)

Azt hiszem túlvállaltam magam, kibuktam egy kicsit…

Fura napok ezek. Úgy tűnik, mintha minden rendben volna, de mégse, valami folyton bezavar, megint kezdek kizökkenni a szerepemből. Apró, kis adáshibák, hosszabb-rövidebb szünetekkel, én meg csak pofozgatom a sz*rt jobbra meg balra, toporgok egy helyben, aztán kicsit megindulok, de hirtelen valami megakaszt, mert az a valami folyton jön és szemétkedik.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig azt hiszem, hogy tudom, mit akarok, kepesztek is érte, aztán, amikor megvan, amit akartam, hirtelen rájövök, hogy mégse ezt akartam. Ilyenkor meg nagyon vacakul érzem magam, mert arra gondolok, hogy milyen hálátlan, telhetetlen fasz vagyok, aki kap valamit az élettől, amit akart, aminek örülhetne, s ehelyett már megint mást akar, semmi se jó neki. Lehet, hogy én is az a fajta vagyok, akit jobban érdekel az út a problémáig, mint maga a problémamegoldás. Elintézni valamit valakinek, rábeszélni tanulóimat valamire ami fontos, küzdeni azért ami a tanulóimnak kéne hogy fontos legyen és nem nekem, de csak addig, amíg ők is így érzik. Aztán amikor rá jössz hogy hiába jártatod a szád, lese szarják és röhögnek azon hogy te vagy kibukva az ő problémájuk miatt, te kapsz agyvérzést, te melózol, rohangálsz, telefonálgatsz intézed a faszságokat, közben meg észre se veszed hogy szép lassan kezdesz kibukni, kicsúszik a lábad alól a talaj, ingerült vagy, türelmetlen, kiabálsz, nem tudsz koncentrálni stb.. Mindez nem is zavarna igazán, volt már ilyen máskor is de most a suliban a kölkök is kiszúrták.

Pénteken jöttment voltam, mentem, aztán jöttem is postafordultával, muszáj volt orvosolni a magam hülyeségét, nem kellett volna fürödnöm a tudatban, hogy mindent jól csináltam. Sokszor egyébként, mintha a tudatalattim arra lenne kihegyezve, hogyan lehet problémákat gyártani olyankor, amikor éppen minden rendben. Talán, mert a félelem ott munkál bennem, hogy valami nem lesz rendben. Az élet mindig ad fel rejtvényeket. A napokban arra gondoltam, hogy talán jobb évkezdés lenne, ha rendbe raknám magam körül a dolgokat. Ha venném a fáradságot, és megnézném, mit lehet kihozni ebből az őskáoszból és csődtömegből, ami körülvesz. Aztán ma reggel eltöprengtem azon, amiről egyszer már írtam, és rájöttem, hogy sokszor milyen telhetetlen és hálátlan fasz vagyok, semmi se elég jó, pedig örülhetnék annak, ami van. Mert valljuk be, sok értékes  emberke és dolog van az életemben, csak olyan természetesnek veszem, hogy fel se tűnik, hogy létezik, és csak a nincs foglalkoztat, nem jó ez így. Ha belegondolok, csak ebben a hónapban annyi odafigyelést, szeretetet, segítséget kaptam, hogy összetehetem a két kezem, hogy ilyen családom és barátaim vannak, félek, hogy nem vagyok elég hálás ezért, még néhány centivel tovább kéne látnom az orromnál. Pedig igyekszem! :)

A legnehezebb számomra azt megélni, hogy nap mint nap újra kell értékelnem dolgokat. Mindaz, ami tegnap fontos volt számomra, ma már lényegtelen, és talán holnap újabb fontossági sorrendeket kell felállítanom a testi, lelki, idegi fennmaradásom érdekében. Lehetnek ugyan egyéni döntéseim az életemmel kapcsolatban, de kívülről szabják meg a feltételeket és fenyegetnek, ha nem alkalmazkodom. Sokszor úgy érzem, hogy a társadalmi lét nem más, mint egy rácsokkal körülvett világ. Persze a rácsok elég szélesek ahhoz, hogy kibújj, de ha megteszed, magadra maradsz. Ez pedig nagyon félelmetes és ijesztő tud lenni. Elég kuszára sikeredet ez az írás, talán ha összekellene foglalnom egy mondatba akkor az így szólna: Ne raboljuk egymás idejét, ne legyünk energiaelszívó vámpírok, szóval tök fölöslegesen ne szórakozzon velem senki, én se fogok, szóljon és békén hagyom, mert az én idegeim is végesek. Azokkal az emberkékkel szeretnék foglalkozni akik tényleg akarnak valamit és hajlandók is tenni érte mert egyedül az ő segítségük nélkül nem megy…

ÁTVERÉS! LELEPLEZVE! (Sherlock Holmes megoldotta)

Egyáltalán nem vagyok elégedetlen típus. Ritkán háborodom fel, és nem jellemző rám, hogy apróságokon felhúzom magam. Azonban, ha hülyének néznek, azt nem tudom tolerálni. De hogy mire is gondolok pontosan? Az első két kép beállított, látható hogy megrendelésre készült, megrendezett! Figyeljétek csak Éva kezét. Na de a harmadik képet egy paparazzi készítette ami egy elkapott pillanatot örökít meg! Na most láthatjátok a színtiszta igaságvalóságot!!!!!!!!!!! / és még vannak képeim…..

Lacika csajozik:

Petike csajozik:

És vajon mit csinálnak a fiuk mikor ép nem csajoznak????????

Fiúznak a (fiúk??)!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 

Étteremlátogatási, kocsmalátogatási szájbarágó

És akkor most meg is ragadnám az alkalmat, hogy a vendéglátós társadalom veszélyességi pótlék nélkül dolgozó tagjai nevében öt pontban elmondjam, hogy mit NEM illik csinálni, amikor vendéglátóhelyre megyünk. Nézzük az egészet a felszolgáló szemszögéből:

1; Nem illik nem köszönni. Ha anyád, apád, az intézeti nevelő vagy tudja a faszom ki nem tanított meg, én sem foglak tudni rá; viszont legalább ebben az esetben majmold a többi embert, aki veled egy időben érkezik és mormogj oda valamit. Az pont egy kicsit több, mint a semmi; viszont lehet, hogy nem kell majd 20 percet várnod arra, hogy kiszolgáljanak.

2;Szia, egy sör lesz. Nem lesz; van, és vagy adok, vagy nem. Ezt majd én döntöm el. Ha mindenképpen a lesz szócskát szeretnéd használni, akkor légy kedves magázódni, mert ez egy archaizáló forma, ami csak magázódó viszonyban állja meg a helyét; ha viszont tegeződsz mellé, bekerülsz a "sutyerák paraszt, aki ennyit bírt eltanulni a középiskolás kocsmázások alatt"-kategóriába.

3; Bár közhelyes és a jattos, ám unalmas vendégeknek mi is azt mondjuk, hogy szolgák vagyunk, azért a gondolkodni tudó többség tisztában van vele, hogy ez nem így van. Szolgáltatunk, pénzért és jellemzően nem hobbiból. Ha pattogtatod a pincért, ok nélkül felvágsz vagy egyszerűen úri passzióból a többiek italának érkezésekor találod ki, hogy "és akkor én most még kérek egy sört", akkor egyrészt bizonyos helyeken garantálod a minőségromlást, másrészt 20 perces cigarettaszünetet adsz a kollégának, aki örömmel ki is fogja azt tölteni a rendelésed asztalhoz szállítása előtt. Ha azt szeretnéd, hogy legyen kivel patkány módon beszélned, ajánlom valamelyik közeli nőrokonodat, aki tagbaszakadt férjjel rendelkezik. Rajta próbálkozz, utána meg filózz el, hogy mi jár a mi fejünkben, mert mi még a rokonaid sem vagyunk, hogy kíméletes elbánáson járjon az agyunk.

4; Ne te döntsd el, hogy a főnök elteszi-e a jattot vagy sem. Bár szerencsére ez aránylag ritkán felmerülő probléma, de annál kínosabb, égőbb helyzet nincs, mint ecsetelni az elvből nem jattolásra való hajlamot. Aki akarja, úgyis megoldja, hogy az övé legyen a jatt. Ha nem tudja megoldani, szólni fog, hogy ne jattolj. Ha elégedett voltál, jattolj. Ha jattolsz, minimum 10 százalékot adj. A turistáknak nem esik nehezükre, nekik ez természetes, nem kifogás a fogyasztóvédelmi háttérelvek puffogtatása. Az se gond, ha nem jattolsz, nem kötelező, de akkor ne tegyél megjegyzést, hogy miért nem dobsz rá a számlára. Legtöbbünknek elég, ha normálisan áll hozzánk a vendég és visszafelé is megadja a tiszteletet. Tíz forintos jattot ne adj, mert megalázó. Szórakozóhelyen 20% környéki jatt garantálja, hogy bármekkora sor van, 2 percnél többet nem fogsz várni a piádra. Meglepő, de piacgazdaságban élünk!

5; Vendéglátóhelyen soha, de SOHA ne mondd, hogy vendéglátós vagy. Ha nem úgy van, azt úgyis tudjuk; ha meg úgy van, akkor ne járasd le magad, inkább viselkedj úgy. Pontosan tudod, hogy mit összeszopkodunk a vendégekkel.

+1; Ne harapd el a köszönömöt, ha esetleg kicsúszna a szádon véletlenül, nekünk nagyon jól esik.
Természetesen akinek nem inge, nem veszi magára. Tisztelet.