Hmmm…

Süti Norbi - Magyaros széptevés:

Mit nékem lúdgége, karamell,
Csirkenyak, libafar, kacsamell,
Disznócomb, karaláb,
Borjúfej, marhaláb...
Asszonymaci, nékem csak Maga kell!

Pedig Csigusz nyomja!

Ízirájdör öcsém, Turbómaci!

Előszó:
Az itt leírtak a képzelet szüleményei, bár valós alapokon nyugszanak.
Bárminemű hasonlóság élt, vagy élő személyekkel csupán a véletlen műve. Meg az enyém...
Minden leírt szó fikció, az egész, kerek mondatokról nem is beszélve. Vili? :)
Ja, és felelősséget sem vállalok semmiért:)

“Csigusz nem tudja még azt, amit már mindenki.
Csigusz bízik a jövőben.
Csigusz egy elkötelezett emberfajta.
Csigusz az Csigusz, mert Csigusz volt, Csigusz van, Csigusz lesz.
Csigusznak mindenki szurkol. “Csigusz hajrá!”
Csigusznak mindenki jót akar.
Csigusz meg nyomja, és azt gondolja magában, hogy ez egy karrier kezdete.
És tényleg…
Ez egy karrier kezdete…
Valakinek…
Valószínűleg nem Csigusznak…

Újra itt vagyok!

Hmmm. A fene a pofátok kedveskéim!

Újra itt vagyok!

Előbb felkészülök, de ígérem

tuti jó lesz

tényleg

fene a pofátokat, hogy hagytatok elmenni!

na nem baj

így is jó

ennyi lett volna

ne nézzél!

mit nézel?

mindjárt jön

na, közeledik már

...

jaj

öööö

nyakig a szarban

Febr. 20. Azt hiszem, akkor szúrunk ki legjobban magunkkal, ha hagyjuk, hogy ránk telepedjenek a gondjaink, és eluralkodjanak rajtunk. De bármennyire is igyekszünk tudatosan küzdeni ellene, óhatatlanul befészkeli magát az agyunkba az állandó aggodalom, és nem hagy nyugodni sem éjjel, sem nappal. Végül azon kapjuk magunkat, hogy az határozza meg a mindennapjainkat, hogy próbálunk felülemelkedni a kétségbeesésünkön és tehetetlenségünkön.

Az, hogy mit nevezünk bajnak, mindig annak függvénye, hogy ki hogyan éli meg a problémás helyzetet. Lehet, egy kívülálló számára nevetségesen egyszerű a megoldás, míg annak, aki benne van, talán tragédia, és nem lát kiutat. Persze hogyan is látnánk kiutat mindaddig, amíg az érzelmeink irányítanak, kell idő ahhoz, hogy lenyugodjunk és képesek legyünk átgondolni a helyzetünket.

Szerintem nem gond egyébként, ha sírdogálunk a szerencsétlenségeinken, vagy dühösek vagyunk egy megoldhatatlannak látszó helyzet miatt. Attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk efféle érzelmekre, ha gondunk van. Nem lehet folyton okosnak lenni, tiszta aggyal és önuralommal létezni.

Egyébként pedig mindegy mennyire mélyen éltük át a problémát, azt hiszem, az a lényeg, hogy végül mégis csak kimásszunk a gödör szélére. És vigyázzunk, hogy vissza ne essünk, bár ez úgyis bekövetkezik, de legalább ne jöjjön túl hamar.

Az a helyzet, hogy én még csak mászom, és folyton csúszkálok visszafele. Jó lenne végre ott állni a gödör szélén és beleröhögni.

Régen volt már ennyire rapszodikus időszakom. Az is régen volt már, hogy ennyire ne legyek képes felülemelkedni a napi gondokon, legyen az itthoni vagy munkahelyi. Hosszú ideje rosszkedvű vagyok és ez nem jellemző rám. Valami nincs rendben. Sem velem sem pedig a világgal. Lehet azért, mert a világ is rosszkedvű, ráadásul folyton kicseszik velem, és már nem mindig tudom, hogyan és minek is kéne megfelelnem. Ki vagyok facsarva testileg, lelkileg, anyagilag, szakmailag, emberileg, mindenhogyan. És aki ott alul csöpög, az vagyok én.

Csütörtökön segítséget kértek tőlem, és nem tudtam segíteni. Vacak érzés volt. Ugyanakkor én is kértem segítséget,  kaptam, barátit, testvérit, kollegait egyaránt. Talán ez az, ami tartja bennem a reményt, és pillanatokra elfelejteti velem a nyűgöket.

Sokszor az apró odafigyelések mindennél többet jelentenek. Ráérezni, mi az, ami a másikat felfele lendíti, vagy legalábbis megtartja, nem engedi lezuhanni. Engem most megtartottak, de tudom, hogy nekem is erősnek kell lennem. Szerencsére van benne gyakorlatom.

Csak hát időnként elügyetlenkedem. Nem csak a magam dolgát, de kezdem elveszíteni azt a képességemet, hogy én legyek az, aki odafigyel és megtart. Nem tudok támasz lenni és magamat sem vagyok képes megtartani. Ez elkeserítő.

Van, hogy egyáltalán nem érdekel, hogyan lesz tovább. Az van az agyamban, hogyan lehet túlélni a következő percet, órát, napot, hetet. Már megint túlélésre játszom, és gyűjtögetem az örömtelen pillanatokat. Mert az apró örömök valahogy annyira illékonyak, nem lehet megkapaszkodni bennük. Legalábbis ezt élem meg.

A reggeli köd még mindig itt van. Talán ez is rám nehezedik, amikor ezeket a sorokat írom. Ülök a kakiban és próbálok nem mozogni.

éledezek!! ne írjon le senki!!

Igen, kellett már nagyon, nemcsak mivel sok dolog történt, hanem mert hiányzott is az írás, még akkor is, ha kőkemény (írói) magánéleti, lelki válság gyötört, nem  kevés depresszióval spékelve, ami nem csoda, hiszen február van, sötét és hideg, vitaminhiány, náthás betegek körülöttem, kedvtelenség a köbön és halál.  De talán nem hiába van, volt ez így. A sok idegbetegség, kiborulás,  és sírógombóc a torkomban, noha semmi de semmi oka nincs, vagy talán mégis. Nem értem! Hisz apám halálát viszonylag hígatan és jól  kezeltem, azt hiszem. Akkor nem értem anyámé hogy tudott ennyire kiborítani? Hogy két éve, amikor pontosan ilyen magasan járt, ekkor kelt és nyugodott a nap, egy pici, tarkopasz szerencsétlen ember az elmúlással vagy talán pont azért küzdött. Még mindig ott van álmaimban, vagy talán itt lélekben, hisz érzem, az érzékeim jeleznek, a nincs hiányzik nagyon és ezért leszek kiborulva  és vagyok elviselhetetlen mostanság, taszítom el azt, aki van, hogy megbánjam, ha már nem lesz. Nem jó ez így. Tudom! Tenni fogok érte hogy ez megváltozón! MEGIGÉREM MAGAMNAK MOST!! Ennyi.

14.V. Toldija

(Született s fejlődik a 14. V. ajkán, mint a Kalevala)

ELSÖ ÉNEK.

1.
Ég a tankonyha, mint kopár szik sarja,
Bár ezt Hodovány Zoltán soha be nem vallja.
Pedig már őszes legénytoll  pelyhedzik már állán,
Iszonyú sok hülyeség árad ki száján.

Öltözök, hűvös bűzében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig agyuk üresen, vagy csak félig rakottan,
Nagy balfaszként,szakácsruhában álldogálnak ottan.

2.

Zoli viszi a szót is most már a konyhán,
Mélyen néz a szemekbe s benne értelmet kémlel:
Óriás szúnyognak képzeli az osztály,
Mely az Koczkás mama vérit épp most szópál.

A kölkök mint az ökrök tudásra szomjasan delelnek,
Tételek s lábosok hadával háborúra kelnek:
De Zoli szól elkurtúk és nem is kicsit, de ezt sose bánom.
Nem tanultunk egy évig semmit,ez így is marad már látom.

3.

Egy, csak egy legény van topon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű zselés haj reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

Széles folyóson messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e konyhábúl;
Azt hinné az ember: ő egy  csálinger és mixszer,
Pedig alig különb úgy hívják  hogy, Autista Péter.

4.

Szép öcsém Kopasz, miért állsz ott a tűzhely tüzében?
Ládd, a többi horkol öltöző hűvösében;
Zoli a tanár is irodában asztalra hengeredve,
A világért sincs most főzőcskézni kedve:

Vagy sohasem láttál még földön zserbó szeletet,
Mint Zsófi, aki mindjárt megbirkózik Norbi veled,
És az krémet nyalja fakanálról sebesen haladva,
Mintha kutya és macska egymást kergetve szaladna?

5.

Máté nem is, nem is azt a órát nézi nézi,
Még visszalévő munkát véges-végig méri:
Túl a órán, melyet Koczkás megpörgetett mint a szél,
Büszke mosoly villog, felszolgáló hadsereg kél.

És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve-lelke a szemében volna.

6.

„Szép magyar vendéglősök, aranyos szakácsok!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Főzni? Hodival háborúba?
Marcipán virágot fonni gyöngyös koszorúba?

Mentek-é konyhára? mentek-é majd vizsgázni,
Nekik Viknek jóéjszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar szakácsok, aranyos tanárok!

7.
Ilyenforma Csoki Máté gondolata,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.

Mert szakács volt oktatója; Zoli is, álnok tanára,
Ö, Süti mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő Macikat gyűjt, kaszálja csajokat egy sorban,
Gőgösen henyél, mint kakas tyúkudvarban.

8.
Itt van immár a had, Laczfi Medve hada,
Itt kevély hadával Láng Réka maga;
Délcegen megüli sárga seprű paripáját,
Sok nehéz műköröm terheli pénztárcáját;

És utána nyalka, kolcsagos Attila, Farkas a legények,
Tombolván alattuk cifrán Juli, Petra a mének:
Nézi Bakos, nézi, a kalkulációt s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme, agya is fáj az erős nézésbe.

9.
„Hé, te tanár! Melyik út megyen itt kocsmába?”
Kérdi Gyebnár hetykén, csak amúgy félvállra;
De Zolinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.

„Hm, tanár én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Lejner Attila talán, és a rókalelkű papája,
Ki Balázs királynál fenn a tányért váltja?

10.
Én tanár? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Hodizolira szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz táskát könnyeden forgatja,
Mint csekély korsóját, véginél ragadja;

Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol a sör torokban tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyitott szája.

11.
Koczkás látja Zolit a nagy korsóval,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi Medve mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?

Vagy ki tartja úgy fel azt a teli korsót,
Amellyel mutatja e Zoli az alkoholizmusba utat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy öreg szakáccsal még sem áll ki senki!

12.
De ki vína bajt vizsga előtt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?

Mert csak az kössön ki Zolival, ha drága
S nem megunt előtte Vik szép bizonyítványa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.

13.
Elvonul a osztály hosszú tömött sorban,
Zoliról beszélnek az egész a buszokig;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;

Egyik így szól: „Hodi! mért nem jössz beöltözős bulira?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva gondolja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

14.
Elvonul a iskola, csillapul moraja:
A főzés szagát a szél elhordta, füstjét azt a por takarja;
Hodi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;

Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a táska vas kezében.

Újra itt...

A búcsú

Eljön az idő, egy pont, egy vízválasztó, amikor az ember lezárja életének egy szakaszát, búcsút int a múltnak, a gyerekkorának, elenged valakit, s vele együtt életének egy darabjától válik meg. Van, aki ezt a lépést nyilvánosan, színpadiasan teszi meg, de az igazi búcsú ott bent, a szívben zajlik, s legyen így vagy úgy a búcsúnak mindig szertartása van. Végigsimítasz egy tárgyat a múltból, ami valaki keze munkáját dicséri, ellátogatsz olyan helyekre, amikhez emlékek fűznek, letisztázol, megbeszélsz, átgondolsz dolgokat, s ha azok mind helyükre kerültek, elköszönsz a múlttól. Elengedni, akit szeretsz az önzetlenség legtisztább formája. Az a csökönyös ragaszkodás, hogy valami vagy valaki az enyém és ez nem változhat meg, hamis önálltatás csupán. Ha valamiről azt gondolod, hogy örökké a tied - megszerezted, vagy kaptad azzal, hogy megszülettél - tévedés. Egyszer mindent el kell engedned, szülőt, szerelmet, társat, életet, hiszen mindent csak kölcsön kaptál, mit egyszer vissza kell szolgáltatnod. S persze ha a sors boldog percekkel, órákkal vagy évekkel ajándékoz meg, hajlamos leszel ezt elfelejteni. Mindennek ára van. A boldogságért keményen meg kell fizetni. De ha a szívedben elfogadod ezt a sorsot s a magad módján búcsút tudsz inteni - leszel teljes, egész ember.

A halál

Furcsa viszony a miénk, hisz sokáig tudomást sem vettem róla, de az első találkozás apám halálakor meghatározó volt. Egy pillanat, s az életem részévé lett, rögtön tudtam hogy a következő találkozás anyám halálakor jön el, Ő a végzetem. Sokáig zavarba ejtett a közelsége, futottam volna előle, de földbe gyökerezett a lábam. A félelem és vonzalom különös egyvelege ez: nem értem hozzá, mégis érzékeltem a jelenlétét - egy olyan energiát, ami akaratom ellenére szippantja el a bennem lakozó erőt. Kifürkészhetetlen ellenfél, s épp ezért kell, hogy ott legyek, lássam, ahogy behálóz másokat, ismerjem minden rezdülését, hogy egyszer, ha végül teljesen az övé leszek, bátran fogadjam az ölelését, s a lelkemet adjam egyetlen csókjáért.