Ott vannak azok a pillanatok, mikor hiába vagy erős, nem tudsz ellene küzdeni, s maga alá gyűr, bárhogyan is küzdesz ellene...
Mennyire gyűlölöm ezt az érzést. Nem jókedvemben teszem, meg kell tennem, nincs mentség, nincs kibúvó. Ezt nem lehet pótolni, helyettesíteni. Pavlovi reflex: már előtte könnyezem. De ezek a könnyek gyorsan tovatűnnek. Ezek még nem az igazi könnyek, csak afféle ómenek, mik előrevetítik a rám váró iszonyatot.
Húzom, halogatom, de hiába. Nekilátok, végig kell csinálnom, ha beledöglök, akkor is. Megremegnek az orrcimpák, az ismerős facsaró érzés most még csak lassan kúszik végig az idegpályákon, csalóka haladékot adva. De nem sokáig tart ez a nyugalom. Egyre jobban ég a szem, a sűrű pislogás sem odázhatja tovább az elkerülhetetlent. Összeszorítom ajkaim, hátha, de ez sem segít. Remegek, fátyol. Már csak homályosan látok, elnagyolt formák úsznak tova szemeim előtt. Egyre jobban és jobban feszít az érzés, szemeim már könnyekben úsznak, de még mindig nem akarom megadni magamat az érzésnek.
De kevés vagyok ehhez. Egy dühös sóhaj kíséretében átszakad a gát és megállíthatatlanul zokogok. A könnyek marják arcom, sós ízzel töltenek meg, kegyelmet, könyörületet nem ismerve.
Utálok hagymát pucolni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése