Valamikor, réges-régen nagyon szegények voltak a Baján és környékükön (Sükösd, Szent István) élő emberek.
A sívó homok, gyenge talaj, bizony nem sok megélhetést biztosított az itt élőknek.
A szikes talajon sínylődő posza füvön birkákat, kecskéket lehetett csak legeltetni. Ahol „lapos" volt, azaz alacsonyabb terület és a fű kicsit bujábbra tudott nőni, oda hajtották ki a teheneket nap-mint nap.
Reggel korán a nagyanyám megfejte a család nagy kincsét, aztán a kaput kinyitotta. Már messziről hallatszott a falu gulyásának a bivalyszarvból készült kürtjelzése, jelezve, hogy a csorda megindult a legelőre. A ház elé érve csatlakozott Riska, vagy más nevű jószág a már innen-onnan jócskán összeverődő, párolgó testű, éhségtől beesett hasú, üres tőgyű csapathoz... Mindig ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időben.
Földes utak voltak itt minden utcában, csak a falun átmenő főút volt flaszter.
Így reggelenként hatalmas porfelhő kísérte a menetet, hiszen itt akkor is nagyon nagy volt a szárazság.
Később már csak a lépten-nyomon elszórt tehénlepény-halmaz árulkodott arról, merre is ment a gulya a legelőre. Ez persze a nagy melegben hamar megszáradt, és hiszitek vagy nem, de ez is használható volt valamire!
A sparheltben nagyon jól lehetett vele tüzelni. Hamar fölforrt a sovány leveske, a paprikáskrumpli, a szalmaként lobogó, egyébként akkor már teljesen szagtalan tüzelőanyagtól. Tökéletesen helyettesítette a fát, ami errefelé nagy kincs volt.
(Az csak télen és csak a jobb módú parasztoknak jutott a kályhájukba.)
Akkortájt történhetett, ami szájról-szájra öröklődött át és amit máig is nevetve emlegetnek felénk az emberek.
A nagyanyám sietve kikiáltott a pitvarból az utca porában játszadozó öcsémnek:
- Eridj kis unokám szeggyé szart, főzünk nagyapádnak ebédet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése