Mese

Későbbi terveim szerint gyerekekkel szeretnék foglalkozni, táboroztatás meg ilyesmi…. Öcsém ere kiröhögött hogy én meg a kisgyerekek az eleve ellentmondás, és ráadásul még egy mesét se tudok! Szerintem meg menni fog! Íme egy példa. Régi mese új köntösben a maikor mai gyerekeinek újraértelmezve…

"... Ordas úrfi nyál csorgatva settenkedik utána: - Hú de cuki az a piros leheletnyi ruhácska! ..."

- Szegény öreg nagymuterod ágyat nyomja betegen.

Itt van ez a kosár kaja - cipeld hozzá, hadd egyen!

Vedd fel ezt a piros gúnyát, meg a babos fejkendőd!

Húzd fel még a csinos csukád, ha a lábad meg nem nőtt!

Jaj, de szép vagy édes szentem, olyan, mint egy csepp virág…

Kerüld el az ordas farkast, mert a fogát feni rád!

Erre kószál a rút szerzet, s éhezik a friss húsra.

Jól jönne a kecskék után egy porhanyós kis fruska.

- Sose aggódj drága mutter, megtanultam vigyázni.

Nem akarom, hogy berágjon, nem fogom most fikázni.

Felkapta a kosár kaját, s tovaszökdelt Piroska…

- Jaj, de kurta ez a szoknya! Anyám tuti kimosta.

Ordas úrfi nyál csorgatva settenkedik utána:
- Hú de cuki az a piros, leheletnyi ruhácska!

Kocsányon ül mindkét szeme, nyáladzik a pofája.

(Álszent módon becserkészem – nem is olyan sokára.

Nem vagyok én öreg róka, nem járok még nagy bottal.

Ifjú vagyok, délceg vagyok – hosszú, lompos farokkal.)

Nyájas képpel elé toppan: - Hová tipegsz kedvesem?

Nem nehéz a kis kosárkád? Szeretnéd, hogy elvegyem?

- Kedves farkas, megtisztelő részedről e figyelem…

nagymuterhoz húzok vele, az erdőbe cipelem.

Egyébként meg dehogy nehéz… töltött liba van benne.

Hadd rágja az öreganyó, hogyha húshoz van kedve.

Felcsillan az ordas szeme: - Fenséges a kínálat.

Jó az orrom, mérföldekről éreztem a libádat.

Örülhet a drága nagyi… milyen pompás falatok…

Ha nem kell a segítségem – viszlát! Továbbszaladok.

- Viszlát kedves Ordas úrfi, de jól vigyázz magadra!

Itt kószál egy morcos vadász puskájával nyaranta.

- Mégsem volt ez olyan necces… – kuncogott a leányka,

miközben a farkas nyomát undorodva lehányta.

- Meglepem egy kis csokorral – szedek néhány virágot.

Libát enne, nem ám sóskát… ilyen vénlányt ki látott? -

dohogott a lompos farkas, s készen állt a nagy terve:

- Én leszek az unokája… drága mama engedj be!

- Gyere édes kicsi szentem! – szólt anyóka kedvesen.

- Akad egy kis hús is rajta? No… majd mindjárt meglesem.

- Nem értettem mit suttogtál, rosszul hallok – rémesen.

Cseréld ki a fülhallgatóm elemeit édesem!

Szörnyű ez az ocsmány bagó, elrontja a hangodat…

mit keres a szép orcádon az az ocsmány vakolat?

Látásom is egyre romlik – karcos ez a szemüveg.

Alig látom pápaszemmel a legnagyobb betűket.

Hogy megnőttél drága kincsem! Milyen nagy lett mindened!

Felugranék megölelni, csak ne volnék szívbeteg.

- Ne károgj már öreganyó, rühellem a sok ricsajt!

Bekaplak, oszt desszertnek meg letolom a jó kis csajt –

dörmögte, majd tágra nyitva rettenetes pofáját -

rágás nélkül le is nyelte, s kiköpte a topánját.

Hálósipkát húzott menten, s paplant rántott magára.

Hortyogása áthallatszott az akácos tanyára.

- Drága mama, hogy adhatsz ki ilyen szörnyű hangokat?

Beleremeg minden ablak… potyog rám a vakolat –

rémüldözött a kis lányka, ám amikor belépett,

s meglátta a kedves ősét - mit ne mondjak – elképedt.

Horrorfilmben nézett éjjel ilyen rémes szörnyeket…

… meg kell hagyni, hetek óta nem látta az özvegyet.

- Édes, drága nagyanyókám, jaj, de furcsa mindened…

(…bizonyára a maszkmester rólad kapott ihletet…)

- Meglehet, a sok orvosság… az a bűnös, gyermekem.

(…a hétszázát... a kis fruska rettentően szemtelen…)

- Öleld meg a nagymamádat, te kis kópé, ebadta! -

szólt az ordas, s a leánykát kosarastul bekapta.

El is pilledt azon nyomban, s hanyatt dőlt a faágyra…

az érkező vadász mester mély álomban találta.

- Teringettét, te bélpoklos, telhetetlen bolhazsák!

Megzabáltad azt a drága, aranyszívű, jó mamát?

Nem tetszett a menzakaja, az erdei kínálat?

Hogy a molyok rágnák ki a kopaszodó irhádat!

Előkapta vadásztőrét, s mit nem tesz a nagy rutin…

felvágva az ordas gyomrát - átküzdött a sok trutyin.

Ki is mászott szegény anyó, s a megszeppent Piroska,

majd az alélt farkas képét bizony meg is tiporta.

Ez alatt a bátor vadász követ hordott a zsákba,

s azt tömte az ébredező torkos jószág hasába.

Befércelte, mint egy sebész - remek lett a plasztika…

- Mindig mondta édesanyám: bezabálni nagy hiba -

sopánkodott hasát fogva az erdei szörnyeteg.

- Elhúzok a folyópartra, most vannak a sörhetek.

Barna sör, vagy néhány korsó aranyszínű maláta…

jól jön most a rostban gazdag, fehérjedús kajára.

Kikullogott a ház elé, s mivel a kő zavarta,

elvánszorgott a közeli sziklás szélű patakra.

- Itt is szúr, meg ott is sajog… allergia - meglehet…

felfrissítem egy parányit a káprázó szememet.

De mivel a tömegvonzást a kövek is ismerik,

szólította Föld anyácskánk évezredes kincseit.

Így járt hát a szegény ordas, bepottyant a patakba,

s megáztatta minden tagját - pedig nem is akarta.

Beleveszett, vagy megúszta? Arról nem szólt a fáma,

hisz a sziklák ott lapultak plasztikázott hasába’.

Hogyha netán bambán kérded: mi ebből a tanulság?

Mese végén minden galád kiharcolja a jussát.