Érzések zűrzavara

Tudom,ez a cím már foglalt, nem is akárki foglalta le, és nem is akárhogyan.Hogy most Stefan Zweigtôl mégis kölcsönkérem, azért teszem, hogynyomatékosítsam, csak nőtt a zűrzavar az elmúlt száz  évben, és amaihoz képest a zweigi káosz gondosan karbantartott, viktoriánusrendnek tűnhet. Soha nem voltak még  ennyire megbízhatatlanok Európairánytűi: a filozó-fiai és ideológiai égtájak példátlan mértékbencserélgetik helyüket, nevüket, tartalmukat, összetorlódnak, eggyéválnak, majd újra szét, s úgy tűnhet fel a külső szemlélôdônek. Haegyáltalán van még valaki, aki kívül tudott maradni ezen az őrültségikavalkádon, hogy korunk iránytűinek egyedüli rendeltetése csupán aminél tökéletesebb megtévesztés, a tömeges átverés. Az emberiség néhány ezer éves történetében  talán még soha nem voltak ennyirekiüresedve a szavak, nem voltak ennyire véznák és jelentés nélküliek.Hol van már a  századelő ,,teremtő Igen és öklös Nem” etikája; hol vanmár az az idô,  amikor a Fentre az eget fürkészték az emberek, a Lentrepedig a sír mélyét?  Ha ma valaki éhen hal, azt mondjuk, hogyalultáplált volt, a hülyére pedig, hogy nem kellően informált. Névennevezni a  dolgokat, a büdöst büdösként definiálni, a hazugságothazugságként, a tolvajra pedig tolvajt kiáltani nemhogy nem divat, deegyenesen tilos, mert szélsőségesen túlzó mentalitásra utal. A tegnapicigány ma roma, a kommunista bankár lett, a tudományos szocializmusegykori előadója most  európai integrációt tanít egyetemi szinten, míga soke-zer fős hajdani orosztanár gárda túlnyomó része angolt, igaz,némileg kedvtelenül: oroszul jobban tudott, meg aztán akkor mégfiatalabb volt. Gyanítom, a romák egy része is szívesebben lenne újracigány, a kisebbségi önkormányzat és az ombudsman alkotmány-kodóoltalma nélkül; amúgy hagyományosan, mint ezer éve mindig. De már nemlehet. Az a hajó elment, a mai hajók pedig, noha menetrend szerintindulnak,  kiszámíthatatlanok, mert nincs iránytűjük. Elindulnak ugyan,de hogy  megérkeznek-e....?

            Egy katolikus kiadványban bukkantam rá az addig elképzelhetetlenre. Gorbacsov  1989. december 1-jei vatikáni látogatása alkalmából a pápai állam emlékérmet veretett. Ennek közepén egy nagy kereszt áll, tőle balra a Vatikán címere, jobbra sarló, kalapács és ötágú csillag! Nem tudom  eldönteni, hogy a kereszt – az alkotó szándéka szerint – összefogja vagy szétválasztja őket. Ha azt mondom, hogy ez az érem  skandalum, nagyon jól nevelt és visszafogott voltam. Ugyanis, ha ezt lehet, akkor  mindent lehet: nincsenek elvi és hitbéli  alapvetések, nincs eszme, amiért élni vagy  meghalni méltó volna, nincs komolyan vehető gondolat: A Vatikán önmagával egyenértékű partnerként Krisztus keresztjének árnyékában együtt ábrázolja saját állami szimbólumát a  sztálinival. A sarló, a kalapács és az  ötágú csillag alig hetvenéves uralkodása alatt létrehozta a világ a legnagyobb és legördögibb ateista birodalmát, mintegy 150 millió ember lemészárlása által. Vajon a Vatikán emlékéremügyben illetékes felelős vezetői hallották-e valaha Szolzsenyicin, Ribakov, Salamov; Paszternák, Bunyin, Bukovszkij, Safarevics vagy Mandelstam nevét, hogy csak magukat az oroszokat említsem a hiteles krónikások közül. Tisztában vannak azzal, hogy mit műveltek a papokkal, a hívôkkel és a templomokkal ezen szimbólumok diadalmas uralkodása alatt?  Tisztában vannak azzal, hogy a pentagramma (színétől függetlenül) a sátáni gonoszság jelképe az ezoterikában? És mégis  odateszik ragyogni a kereszt fölé, oda, ahol a betlehemi csillagnak kéne mutatnia az utat? Hol volt a Vatikán esze akkor,  amikor ezt az emlékérmet megszületni  engedte? Még mindig a kisebb baj volna,  ha azt mondanák, hogy tévedés volt, hiba volt, hivatalosan nem tekintik létezônek.  Csakhogy egy idei újságban hencegnek vele, mint olyasmivel, ami szép példája az európai szótértésnek, a világ tisztább és  jobb irányba indulásának. Csakhogy régen tévedett olyan nagyot a tanítói Szentszék, mint ezzel: ha valakinek, hát Jézus  Krisztus földi helytartója adminisztrációjának tudnia kéne, hogy vannak dolgok,  amikbôl nem engedünk, amelyek nem képezhetik alku, kompromisszum, üzlet,  seft tárgyát, napi politikai érdekek efemer  dicsőségét. A vatikáni címerrel együtt, a  kereszt tövében szerepeltetni a hóhér Szovjetunió vértől csöpögő, iszonyatos, nem bocsánatos bűnöktől terhelt jelképeit melyeket például hazánkban a törvény tilt használni! –, az oly fokú vakság, hogy  vagy önmaga feladását jelenti a Vatikán  részéről, vagy egy vállrándítást mind-arra,  ami a Szovjetunióban két emberöltőn át  történt. A vállrándítás mindig nagy bűn,  de főleg akkor, ha reverenda takarja a rángatózó vállat. Nincs a világon annyi gyóntatófülke, nincsen annyi katolikus pap, amely és aki elég lenne azon bűnök – nem  felol-dozásra, csak – végighallgatására, amit a Szovjetunió története című könyv magában rejt.

            Kimondom: mint Péter utódjának, erkölcsileg a pápának nem volt joga ezt az  emlékérmet jóváhagyni, s vele mélységesen megsérteni a Szibéria és a gulág százezernyi jeltelen sírjában vagy tömegsírjában nyugvó, a feltámadásra türelmesen  váró keresztény áldozatot. Istennek legyen hála, hogy közülük – akiknek talán egyedül a Krisztus-hit adott erőt a halálig – senki sem láthatta a Vatikán sarló-kalapácsos, vörös csillagos gyalázatos aranyérmét, a pápa nevével és a kereszttel megfűszerezve. Ez az érem a maradék hitüket is  elrabolta volna. Igaz, nem erősíti a miénket sem.