segítsüti

Megyek sütni. A  helyzet a következő. a segítsüti megkérte a Csirkét(az egy gasztronómiai társaság, zömében volt tanítványok)hogy vállaljon be egy süti sütést egy koraszülött osztály dolgozói számára.

Nagy Dumák:

"Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas."
[ Márai Sándor ]

álmatlanság

szar dolog az álmatlanság. egész éjjel hánykolódni, mintha belőttem volna magam, nyitott szemmel álmodni-nem álmodni, hát szar. mostanában így telnek az éjszakáim. fel is kelek 3kor, mert már szétszakad az agyam a sok gondolkodástól. valaki verjen fejbe! még beülök a gép elé, amúgyis kelnem kell 1óra múlva, random választok zenét, szívok 1 slukkot az álmatlansággal vetett ágy illatából, megrészegít, félrenyelem, kiköpöm. elbaszott 1 éjszaka ez.

Hányszor csodálkozunk azon, amikor halljuk, hogy mások már 100%-ot teljesítenek! És hányszor halljuk, hogy több, mint 100%-ot kell teljesítenünk, hogy megmaradjon a munkahelyünk! A matematika és az angol tudás segít elérni, vagy akár meghaladni a 100 %-ot!
Ha az abc-t
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Számokkal helyettesítjük:
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26
akkor:
H A R D W O R K (= kemény munka)
8 1 18 4 23 15 18 11 = 98%
K N O W L E D G E (= tudás)
11 14 15 23 12 5 4 7 5 = 96%
De:
A T T I T U D E (= hozzáállás)
1 20 20 9 20 21 4 5 = 100% elérjük a célt!
És:
B U L L S H I T (= Lószar)
2 21 12 12 19 8 9 20 = 103% elérjük a tőlünk megkívánt többletteljesítményt!
Tehát:
Tudás és szorgalmas munka csak a közelébe visznek a 100%-nak, de a szarral még meg is haladod!
Még egy kicsi, de fontos megjegyzés, ha többet akarsz elérni itt egy jó tanács:
A S S K I S S I N G (= Seggnyaló)
1 19 19 11 9 19 19 9 14 7 = 127 %
Konklúzió:
Csak ezzel éred el azt az eredményt, amit a feletteseid a cégnél elvárnak tőled...!!!

Mert így törvényszerű. Vagy nem…

“És rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts vagy csinálj bármit,
csak lássam rajtad, h élsz…”

Létértékelés még a múlthétről.
Hogy miért kell a mának élni, arról számos irodalmi okoskodás született, és annyira jól tudják hangsúlyozni, hogy mert nem tudod, meddig élsz. Na igen. De valóban, mindenki él, ki így, ki úgy, és tervezünk, mert tudjuk, valószínűsítjük, hogy lesz holnap. Hisszük, hogy megérjük a holnapot, jövő hetet, jövő ilyenkort. Mert így törvényszerű. Vagy nem…

"Álmodj, amit csak akarsz, menj ahova szeretnél, légy az aki szeretnél, mert csak egy életed van és csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél..."

[ Paulo Coelho ]

mákvirág

múltba mosódó mákvirág

Számomra érthetetlen, hogy az olvasóköröm hogy, s mint változik ilyen hirtelen, ugrásszerűen le és fel. Van, hogy napokig csak kószálnak a látogatók, máskor pedig egy nap alatt produkálok annyi olvasót, mint az eddigi összes. De most valaki(k) nagyon belemélyedt(ek) nyilvános portálom és írói vénám rejtelmeibe, mert olyan postokat halásztak elő ebből a régóta működő összevisszaságból, hogy magam is meglepődtem. Azon az állásponton toporgok, hogy nyilván magamnak írom ezt a valamit, de ez szemenszedett hazugság, mert nekem se időm, se energiám azzal foglalkozni, hogy mit gépeltem ide 1 éve. Ha kínozni, vagy éppen felvidítani akarom magam a saját életemmel, akkor nem ide jövök, mert itt minden olyan burkoltan és virágnyelven van cifrázva, hogy az inkább szórakoztató és provokatív, semmint bensőséges és egyenes. Mégis megdöbbentő, hogy mikor az orrom elé kerül egy-egy régebbi bejegyzés, ami igen, valóban a képességem nyomán fakadt valamely életszakasz nehézsége, bánata, öröme vagy felfedezése nyomán, úgy jön az emberrel szemben a saját múltja, mintha mindennap megtörténne ez a kozmikus találkozás. És hiába van, amit nem felejtünk sosem, azért kopnak a dolgok jócskán. Annál érdekesebb dolog, mint az események utáni első indulat lejegyzése, hát kevés van. Mert ugyebár a keresztelőről, az első iskolai napról, az első fellépésről, a ballagásról ezer meg ezer fénykép készül, de hogy akkor mit éreztünk, arról egy sem. A technika fejlődéstörténete ezen a szinten megtorpan, és az aurafotókon kívül semmi nem állít szobrot az érzelemhalmazoknak. De a megfelelően megfogalmazott önvallomás, a levelek…

És ilyenkor, mikor ilyen felbecsülhetetlen kincseket találok, verem a fejem a falba, hogy miért? Miért nem írok mindig, folyamatosan mindenről? Most is úgy eltűntem mint a kámfor, de ilyenkor megakad valami a mederben, mert ha ingereciám támad fájlba vinni a mondandót, akkor sem sikerül úgy és ahogy nekem az szalonképes lenne. És az alkotói válság sötét leple alól kikeveredni ugyancsak időbe telik. Habár a kezdet nehéz csak, ha azt újra meg újra meg kell tenni, na az az igazán nehéz bonyodalmas. Hosszú kihagyás után a sok szövevényből ahelyett, hogy összeállna valami érdemleges, nem marad semmi, és a homályban nem tudom megragadni a lényegeket, és ez felettébb bosszant.

:: még tartozol nagy világ | úgysem érted ::

örülnöm kellene

Nyugi, doki, rendesen szedem a gyógyszereket. Lelkiismeretesen, ha nem túl pofátlan ez a kijelentés. Ugye nem nagyzolás ez? Egyébként semmi sem mindegy, szóval ne reagáljon úgy, ahogy szokott. Ne kezeljen úgy, mint egy bolondot. Habár, kétségkívül, nagyon parázok attól, hogy bolondabb leszek, mint azt a kezdetek kezdetén gondoltam. Mert van ám önálló gondolatom. De ezt nem oszthatom meg Önnel. Így hát megosztom mindenkivel. Karinthy meg már úgysem forog a sírjában. Szóval mindent Kurt Vonnegut J. R.-nak köszönhetek. Legalábbis azt, hogy belém betonozta a lelkemet, és hozzám láncolta (szívemhez - hozzám, mindegy - semmi sem mindegy; lapozgassák a Tombol a hold című könyvet) Az ötös számú vágóhíd című regényét (is). Miért is? Természetesen az ilyen mondatokért: „Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett és mindig is létezni fog... Ők azt is észlelik, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, ami érdekli őket... Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanaz a személy számos más pillanatban remekül érzi magát... Így megy ez.” A lényeg tehát, hogy ne kell túlzásba vinnünk napi halálfélelem-adagunkat, de nem is szabad elkényelmesednünk. Ebben a pillanatban éppen baromi jól vagyok, de számos pillanatban, vagy csak egy-egy számomra mellékes pillanatban haldoklom, szenvedek, vagy éppen hulla vagyok. Nemrég hűlt ki a testem (csak a testem), és friss hús vagyok a föld alatti férgeknek. Amikor pedig Vonnegut azt írja Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater című regényében, hogy „Szeretlek titeket, ti stricik.” - nos, akkor az jut eszembe, hogy örülnöm kellene. Leginkább annak, hogy a suliban összeszedett lány szeret engem, szerelmes belém, meg ilyenek. Örülnöm kellene, hogy képes szeretni engem, és habár érdekes az arca, azt akarja, hogy megfarkaljam. Múltkor már a pöcsömet is kezelésbe vette. Örülnöm kellett volna határozott mozdulatainak. De nem tudtam. Nem tudok. Megígértem neki, hogy megpróbálom megszeretni őt.