ez is, az is…

Mivel foglalkozom? Ukrán szervkereskedőkre próbálom rásózni lehasznált májam, szívem. Egyébként testemet, lelkemet is árulom. Ez még igaz is. Nem vagyok új, olcsó hús a hentesnél. De adom magam.
Mivel foglalkozzon manapság az, aki nem a becsületes, esetleg legális munkára született? Van az a vicc, hogy nehéz a zsidó bányászok élete. Ez nem vicc. A zsidóknak is, meg a bányászoknak is, amúgy is knehéz. Khm... Nem lehet mindenki BKV-vezér, vagy ex-bkv-ex-vezér. Persze van az a végkielégítés. Tudják, miben szeretnék én meghalni? Elmúlni, kimúlni? Természetesen végkielégülésben. Áldott barátaim majd segítenek elmenni. Túl sok Viktor Jerofejev-könyvet olvastam ifjabb koromban, s túl sokat áldoztam a tudatmódosítás egyébként mocskos oltárán Izé.

Nos, mint azt nyilván látják rajtam, érzik szavaimban, viselkedésemben, teljeses ép,  elfogadható gondolkodású “fiatalember” vagyok, és májam méretét vizsgálva, vagy tenyeremben olvasva, pláne blogomat olvasva a neten is arra a következtetésre juthatnak, hogy teljesen rendben van a gyerek, mármint én teljesen rendben vagyok, mivel én lennék az a gyermek, illetve én is lehetnék, engedjék meg nekem, és nyilván nem hitemre célzok most, meg nem vallásosságomra, hogy Isten gyermekei vagyunk mindannyian, mert mindenből csak az derülne ki számunkra, hogy bizony állandó jelleggel csak szégyent hoztunk arra, akinek egyébként gyermekei vagyunk, és még ártani sem tudunk neki, mi csak egymásnak és magunknak tudunk ártani, ráadásul tudunk is, na, abban verhetetlen istenkirályok vagyunk. Szóval rendes, jóérzésű fiúcska vagyok én, és nyilván nem ábrándítanám ki önöket egy olyan kijelentéssel, hogy a kiömlő beleknek is megvan a varázsa, meg hogy néha nem bírjuk ki, nem csak én, önök sem, és képernyőre tapad a szemünk, ha valami szörnyűséget, brutalitást látunk a tévében, a szomszédban, a szívemben, meg ilyenek. Nincsen nekünk szükségünk arra, hogy bizonyos dvd-turkálókban leértékelt B-kategóriás horrorokra kattanjunk rá, vadásszunk, hiszen ennyi erővel inkább valami texasi láncfűrészes, vagy egyéb darabolós, csonkolós, kaszabolós elmebeteg vadászhatna ránk, sőt esetleg családunkra. Ki kell ábrándítanom önöket, mindaz, amiről vadászat és dvd kapcsán most írtam önöknek, nos, mindaz a valóságban is létezik. Én például néha akkor rettegek, mikor híradót nézek otthon, ilyenkor kegyetlenül depressziós tudok lenni. Nézem a tévét. Szörnyű hír: a híres K. Ottília felfalta édesapját, s annak zsíros kenyerét, mert csúnyát nyilatkozott róla a legfrissebb Pesti Estben, vagy valami hasonló: Szóval elég átugrani a szomszédba valami szörnyűségért, és nyilván a saját házunkban semmi sem történhet velünk. Ha a saját házunk táján nézünk körül, nyilván találunk valamit, mondjuk a kertben, néhány hullát, meglehetősen mélyre ásva, és elég mélyen önmagunkban is, de ez a mi formánk, sorry gyermekeim.

A Káosz bennem él.
Feszíti határaim.

Tor

Tort ültünk egy kapcsolat margóján, csak éppen nem disznótort. Tömtük magunkba, s egymásba (kicsin múlt, hogy effektíve kitömtük egymást) önmagunkat, a másikat. Volt ott hurka, meg kolbász, csak már azt sem tudtuk emberségünk, ragadozóságunk végén, mondjuk legalján, hogy éppen mit eszünk. Ellenségünket,  társunkat, elhullott állatokat, vagy élőket? Nyilván mindannyian galambbal kezdtük (madárka is, ráadásul a béke madara...kinek kell a béke? Hol van az? Legbelül sohasem találjuk...), aztán jött a nyúl, őzike, kígyó, béka, BKV-ellenőr, politikus. Jöttek a belek, bélsár (mindenki sáros valamiben – bélsáros), nem sokkal később mentek is. Miközben valójában egytől egyig önmagunkkal akartunk kenekedni. Kikenekedni. Egyszer az életben. Az örök életben. Az örök élet hétköznapjaiban, amiben élünk, amit megélünk. Napi haláladagunk, véradagunk folyamatosan emelkedett, az égbe szökkent, s már istent, a szenteket kerestük, hogy vérüket vegyük. El akartuk venni mindenki életét, pedig csak a magunké kellett volna valójában, de az nagyon. Nem találtuk magunkat a vérben, a gyomrunkban (ami a sok béltől gyakran szétrobbant, majd újra felépítette önmagát), a szívben (legalább azt zabáljuk meg, ha már nem találunk benne semmit, mert oly üres), a másik szívében. Ha kitéptük egymás szívét (s így tulajdonképpen igazi önmagunkat egymásból), pár másodperccel később másik, új, elviselhetőbb létformában léteztünk. Nekünk sehogy sem volt igazán jó, a saját halálnak sem tudtunk örülni, mert mindig éreztük (megerősítés nuku), hogy úgyis feltámadunk. Ezzel az örök élettel meg most (éppen most) mit kezdjünk? Mit kezdhetünk a már oly sokszor emlegetett önmagunkkal? Amit, akit valójában szinte senki sem ismer. Én azt ismerem, aki lettem valakiből. A nem is igazán létező Apám fenyítéseire emlékszem. Arra, hogy véresre vert. Arra, ahogy öklével arcomba vágott. A vér ott, legbelül, mindenhol elborított. Nem taknyom, s nyálam folyt össze, hanem minden csepp vérem a számban, orromban. És én nyeltem. Betört szám, orrom, s én csak nyeltem a véremet, ami egyébként egy idő után nagyon ízlett. Aztán már nem volt elég a saját vérem. Szomjas voltam. Nagyon. Apám vére is kellett. Természetesen csak gondolataimban, vágyaimban tudtam szétmarcangolni azt az embert, akit apámnak ismertem meg túl régen. Hosszú, hegyes, éles szemfogakat csináltattam magamnak (vagyis lecsiszoltattam, nem féltem én a szuvasodástól), a fénytől sem féltem, templomba is bátran betettem a lábam, fokhagyma sem árthatott nekem. Azt hittem, én már egyfajta csúcsvámpír vagyok. Pedig csak egy fiú voltam, aki valamikor nagyon elrontotta életét. Először csak öregen, betegen elpusztult macskámat csapoltam meg, de aztán nem elégedtem meg a vérével, s felfaltam a macskám tetemét. Döbbenten tapasztaltam, hogy továbbra is korog gyomrom, egyre éhesebb lettem. Melák éhes. Először csak összecsipkedtem (a nyakuknál) a lányokat, akik visszautasították közeledésemet, aztán felfaltam a szomszéd törpét (akit egyébként Gullivernek hívtak), aki bemutatott nekem, pedig amputálták mindkét karját. Nem volt elég nekem senki, semmi. Nekem én kellettem. Annak, aki voltam, vagyok, az kellett, aki a lényegem. Csonkolni kezdtem magam. Szépen, lassan felfaltam magam. Az örök élet viszont nem hagyott nyugodni. A legkedvesebb barátom sem. Nem tehettem mást, átharaptam torkát. Semmi értelme nem volt semminek, de minden pusztítás amúgy is értelmetlen. Egy szekta tagja lettem idős koromra. A szektának köszönhetően idősíkok között ugráltam, megtanítottak az alakváltoztatásra. Kereszteztünk egy ufonautát egy zombival, így még világhírűek is lettünk. A hírnév azonban semmit sem ért. A szekta vezére csoportos öngyilkosságra biztatott minket. Egy ideje rajta vagyunk a témán. Bár mindenki tudja, hogy ebből a szempontból is reménytelen a helyzetünk. Amiben más csak reménykedik, s életének értelme, nekünk az biztos tudás. Tudjuk, hogy kik vagyunk. De nem merjük bevallani önmagunknak.

Aztán felébredtem… ,

17 èv!...A sziv ragyog részegen.Szesz a vér,forròn fejedbe àrad

1.

Az ember nem komoly 17 évesen.

Egy szép estén – vigye ördög a limonàdét,

a korsò sort s a bàrt,mely csillog fényesen! –

a sétàny hàrsai közt jàr,hol zöld az àrnyék.

Jùniusest,a hàrs jò illatot lehel,

olyan édes a lég,hogy pillàid le-lezàrod.

Zajjal rebben a szél – hisz a vàros közel –

kocsmaszagot sodor és venyigeviràgot.

2

Egyszerre föltünik egy tenyérnyi sötét

azùrszinü szövet egy kis àg keretében,

s egy csillag süti àt gonoszul,ahogy ég

borzongva édesen,parànyin,fehéren.

Jùniusèj! 17 èv!...A sziv ragyog

részegen.Szesz a vér,forròn fejedbe àrad.

Kàbulatban beszélsz és érzed,hogy a csòk

ùgy piheg ajkadon,akàr egy kicsi àllat.

3.

A bolond sziv regényvilàgban kòborol,

midön eg halovàny ìvlàmpa sugaràn àT

egy kisasszony siet,arca csupa mosoly,

s rà apja zord keménygallérja veti àrnyèkàt.

S mert ùgy talàlja,hogy naiv vagy végtelen,

piciny cipöivel tovàbb kopogva harsan,

félrekapja fejét,elfordul hirtelen.

S egyszerre ajkadon is elhervad a Dallam.

4.

Szerelmes vagy,sovàr egész augusztusig!

Szerelmes vagy:nevet szonettodon a lànyka.

Ödöngsz kedvetlenül,elhagynak tàrsaid.

- Aztàn pàr kurta sort ir egy estèn a dràga.

Ez este bàlba mégy,mely csillog fényesen,

egy korsô sört hozatsz,vagy édes limonàdét…

Az ember nem komoly 17 èvesen,

és ha nyilik a hàrs,mely alatt zöld az àrnyék.

“Rimbaud”

"sok dolgot feljegyeztem róla. különösen az elején. még le is filmeztem a tudta nélkül
az egyik éjszakánkat. leraktam egy kamerát a szállodai éjjeliszekrényre. elég sötét lett
a felvétel, de azért lehet látni a testét, ahogy rám ül. és mondatokat is lehet hallani.
nagyon vulgáris vagy, ha dugnak. szereted, ha irányítanak. azon a napon én inkább
csendes voltam. tudtam, hogy valaki figyel.
egyszer beraktam a kazettát és kivertem a farkam. de aztán már nem volt ugyanolyan,
csak akkor, amikor először néztük meg együtt, és te olyan hangosan nevettél."
[ Denis Robert: Boldogság ]

kavics

Azt mondják egy barát kincs. De mi történik, ha minden értéke elvesz.
Sok fájdalmat okoz neked, és nem tudod miért veszted el a fejed.
Hisz veled vannak, akik szeretnek, s még sincsen megértés, csak hallgatás.
Nagy hallgatás. De csak a te részedről, mert ők támadnak kegyetlenül.
Nem tűnik fel nekik, mekkora fájdalmat okoznak neked, s szereteted irántuk kihűl.
Aztán megindul a lavina. Nem válaszolsz nekik, úgy érzed bánatod erősödne,
Ők ezen megsértődnek, s a hibás te leszel, mert nem veszed fel a kapcsolatot velük.
Érzed, ahogy a szomorúság átjárja testedet, felkúszik a gerinceden és kitörölni készül könnyeiddel.
Nem akarod kimutatni, mennyire fáj, hogy elvesztetted őket, nem akarok, hogy lássák, meggyengítettek.
Ezért felveszed az állarcod, mely nem mutat semmit. Jég hideg vagy, ezt látja mindenki.
Nem érdekelnek. - mondogatod folyton, de te is nagyon jól tudod, hogy hiányuk felemészt teljesen.
A kezdő lépést nem teszed meg, hiszen nem te vagy a hibás. Senki nem fog lépni, mert mindenki ártatlanak vallja magát.
De senki nem sejti, hogy ezzel elveszik egy jó barát. Véget ér a szeretet, csak idegenek lesztek egymásnak.
Nem lesz védelem, nem lesz szeretet... s kincs mely régen értékesebb volt a gyémántnál, mára már csak egy kavics marad, mely senkit nem érdekel.

tervek és a noteszem

A B-terv

Nem fárasztanék senkit azzal, hogy egészen pontosan mi a tervem. Csupán annyit jegyeznék meg nagyon halkan, s tulajdonképpen a legapróbb betűkkel írva, hogy az abc (merjünk nagyot álmodni: ABC) minden betűjére van tervem. Különben is, van nekem ez a nagyon kedves barátom, akiről senki nem tud semmit, sőt, még én sem, nem találkoztunk soha, nincs is egymáshoz úgy közünk, ahogy a barátoknak szokás. Mégis, a szó valami nagyon fontos értelmében jobb barátom ő a legjobb barátomnál.  Természetesen egy szavamat se higgyék el, gyakorló férfiként, blog íróként fenyítésre szorulok, ez tény, de egóm tenyerével simogat, szavaival cirógat, s csak én büntetem magam önmagamban (esetleg a barátom szívében) jelenlétemmel. Vagy egyáltalán: létemmel, ajjaj.

Az A-terv az Istené. Beír az élők könyvébe (na jó: Élők Könyvébe), életemmel, szabad akarattal ajándékoz (na jó: ver...) meg. Utamra bocsát. Életembe bocsát. Közben pedig, s főleg a legvégén – bocsánatot kérek. Én kérek elnézést. Én vagyok a felelős. Sőt, nemcsak magamért, hanem a szeretteimért is felelős vagyok. A barátaimért is felelős vagyok.
Az én tervem a B-terv. A B(arát)-terv. Mit kezdek az életemmel? Mit kezd velem az életem? Megbarátkozunk-e egymással? Szeretnék abban hinni, hogy igen.szentszar, eddig csak a gondolataim tűntek el, mostmár a noteszem is. micsoda égés

hányszor megfogattam, hogyha bármi eszembe jut, azonnal leírom, mert később elfelejtem. mindig azzal nyugtatom magam, hogy "ugyanmá' ezt pár sort simán megjegyzem", azt lófaszt. hánymeghány "okosságom" elszállt így örökre...pff... ugye, akinek nincs esze, annak legyen notesze?! fákk.
tán örexem? ez biztos a korral jár már. najó, nem. egyszerűen szeleburdi vagyok.

"Nekem ahhoz van tehetségem, hogy tehetségesnek látszódjak"

[ Déry János ]

Csigusz szülinapja a suliban