2010. február 27., szombat

Elvágtam az újam…

Nem néztem oda, igaz, másfele sem. Lehunytam a szememet és próbáltam valamit kitalálni, valamit a történésekkel szemben. Sejtettem, a testemnek azon a részén most hatalmas lyuk tátong. Már régen jártam így, ám kezdtem megérteni, milyen lehetett a háborúban annak, akinek szintén lyukat ütött a testébe valamely lövedék. Éreztem, ahogy lassan távozik belőlem az erő, ahogy testem megadja magát az elkerülhetetlen elmúlásnak. Nem! Ez nem következhet be! Vagy mégis?! Éreztem, ahogy fejemből kiszökik a vér. Elképzeltem, hogy nem így van. Ez mind csak a képzelet játéka és mindjárt felébredek a rémálomból.

Az álomszerű kockák azonban - mit sem törődve velem - tovább peregtek. Szédülés kerülgetett. Általában nem szeretem a vizet, mint italt. Most azonban nagyon hiányzott, akár csak egy cseppjéhez is, ha hozzájuthatnék.

Amikor megtörtént, észre sem vettem, szinte, egyik pillanatról a másikra bekövetkezett. Azt hiszem, csupán egy szúrásszerű érzés, amit észrevettem, de ekkor már visszavonhatatlanul megtörtént. Nem tudtam akkor még teljesen felfogni sem, hogy mi van velem. Csak megtörtént a dolog. Pont velem. Tudom, előfordult már mással is hasonló, biztosan. Most azonban velem... Nem értettem, miért pont velem? Igaz, nem voltam vallásos soha. Talán mégis hinni kellett volna...

Mi lesz velem ezek után, vajon? Meddig tudja a szervezet életben tartani magát, egy ekkora sérülés esetén, azaz van-e egyáltalán lehetőségem vajon a túlélésre? Észreveszi-e egyáltalán valaki, hogy nagyon nagy bajban vagyok? Közben, míg agyam reménytelenül kereste a kiutat ebből a végzetes esetből, közben egyre távolodtam az idő múlásával a megmenekülésem lehetőségétől. Iszonyú volt megsejteni az elmúlás kezdetét. Mert - sajnos, biztosan tudtam - egyik lehetőség szerint, nevezzük akár pesszimista lehetőségnek, akár csak eshetőségnek, de benne volt a pakliban. Végzetes, túl nem élhető sérülést szenvedtem. Ez az a pont, ahol - ha uralni tudom érzelmeimet - csak az élni akarás az egyetlen esély. Itt a lelki erőnek lehet még esetleg szerepe.

Megpróbáltam higgadtan átgondolni még egyszer, mit is tehetnék. Semmi jó ötletem nem volt, elkeseredetten, a falnak dőlve vártam sorsom bekövetkezését.

Öcsém, aki a sajnálkozó megértését küldte pillantásával felém. Senki sem tud már segíteni, a történtek megmásíthatatlannak tűntek. A hatalmas tátongó sebet elképzelve éreztem, egyre sápadtabb vagyok. Ha ez így megy tovább, tudtam, el fogom veszíteni az eszméletemet. Először az eszméletemet, majd… el sem mertem képzelni a továbbiakat.

Azt tudtam, sokan eljönnek majd. Meggyújtják a gyertyát, az elégett gyufacsonkot ledobják a földre. Rám, akkor és ott, már senki sem fog figyelni. Csak csendesen fekszem majd, a hatalmas, testemen tátongó lyukkal. Talán még egy viszonylag nagy vatta is ott lesz mellettem, amit felkap a szél.

2010. február 26., péntek

Esti Ima

"Istenem, kérlek adj nekem bölcsességet, hogy  megtaníthassam  a vendéglőseimet főzni, adj szeretetet, hogy megbocsáthassak nekik a késésért és a nem tanulásért, és adj türelmet, hogy elviseljem a hülyeségeiket! Mert ha erőt kérnék, akkor biztosan agyonütném őket. Ámen." 

87365197an

2010. február 21., vasárnap

önirónia /14.V.

Anikó: Aki nincs velünk, az ellenünk van.
Éva: Aki nincs ellenünk, az velünk van.
Marci: Aki ellenünk van, az is velünk van.
Zoli: Aki még mindig velünk van, az nincs magánál.

Hmmm…

HPIM0489_thumb

Süti Norbi - Magyaros széptevés:


Mit nékem lúdgége, karamell,
Csirkenyak, libafar, kacsamell,
Disznócomb, karaláb,
Borjúfej, marhaláb...
Asszonymaci, nékem csak Maga kell!

Fénykép0013

2010. február 20., szombat

Pedig Csigusz nyomja!

Ízirájdör öcsém, Turbómaci!

Előszó:
Az itt leírtak a képzelet szüleményei, bár valós alapokon nyugszanak.
Bárminemű hasonlóság élt, vagy élő személyekkel csupán a véletlen műve. Meg az enyém...
Minden leírt szó fikció, az egész, kerek mondatokról nem is beszélve. Vili? :)
Ja, és felelősséget sem vállalok semmiért:)

“Csigusz nem tudja még azt, amit már mindenki.
Csigusz bízik a jövőben.
P190210_16.52
Csigusz egy elkötelezett emberfajta.
Csigusz az Csigusz, mert Csigusz volt, Csigusz van, Csigusz lesz.
Csigusznak mindenki szurkol.
“Csigusz hajrá!”
P190210_16.55Csigusznak mindenki jót akar.
Csigusz meg nyomja, és azt gondolja magában, hogy ez egy karrier kezdete.

És tényleg… P190210_16.53
Ez egy karrier kezdete…
Valakinek…
Valószínűleg nem Csigusznak…

csigusz

2010. február 19., péntek

Újra itt vagyok!

Hmmm. A fene a pofátok kedveskéim!
Újra itt vagyok!

Előbb felkészülök, de ígérem

tuti jó lesz

tényleg

fene a pofátokat, hogy hagytatok elmenni!

na nem baj

így is jó

ennyi lett volna

ne nézzél!

mit nézel?

mindjárt jön

na, közeledik már

...

jaj

öööö

nyakig a szarban

Febr. 20. Azt hiszem, akkor szúrunk ki legjobban magunkkal, ha hagyjuk, hogy ránk telepedjenek a gondjaink, és eluralkodjanak rajtunk. De bármennyire is igyekszünk tudatosan küzdeni ellene, óhatatlanul befészkeli magát az agyunkba az állandó aggodalom, és nem hagy nyugodni sem éjjel, sem nappal. Végül azon kapjuk magunkat, hogy az határozza meg a mindennapjainkat, hogy próbálunk felülemelkedni a kétségbeesésünkön és tehetetlenségünkön.

Az, hogy mit nevezünk bajnak, mindig annak függvénye, hogy ki hogyan éli meg a problémás helyzetet. Lehet, egy kívülálló számára nevetségesen egyszerű a megoldás, míg annak, aki benne van, talán tragédia, és nem lát kiutat. Persze hogyan is látnánk kiutat mindaddig, amíg az érzelmeink irányítanak, kell idő ahhoz, hogy lenyugodjunk és képesek legyünk átgondolni a helyzetünket.

Szerintem nem gond egyébként, ha sírdogálunk a szerencsétlenségeinken, vagy dühösek vagyunk egy megoldhatatlannak látszó helyzet miatt. Attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk efféle érzelmekre, ha gondunk van. Nem lehet folyton okosnak lenni, tiszta aggyal és önuralommal létezni.

Egyébként pedig mindegy mennyire mélyen éltük át a problémát, azt hiszem, az a lényeg, hogy végül mégis csak kimásszunk a gödör szélére. És vigyázzunk, hogy vissza ne essünk, bár ez úgyis bekövetkezik, de legalább ne jöjjön túl hamar.

Az a helyzet, hogy én még csak mászom, és folyton csúszkálok visszafele. Jó lenne végre ott állni a gödör szélén és beleröhögni.

Régen volt már ennyire rapszodikus időszakom. Az is régen volt már, hogy ennyire ne legyek képes felülemelkedni a napi gondokon, legyen az itthoni vagy munkahelyi. Hosszú ideje rosszkedvű vagyok és ez nem jellemző rám. Valami nincs rendben. Sem velem sem pedig a világgal. Lehet azért, mert a világ is rosszkedvű, ráadásul folyton kicseszik velem, és már nem mindig tudom, hogyan és minek is kéne megfelelnem. Ki vagyok facsarva testileg, lelkileg, anyagilag, szakmailag, emberileg, mindenhogyan. És aki ott alul csöpög, az vagyok én.

Csütörtökön segítséget kértek tőlem, és nem tudtam segíteni. Vacak érzés volt. Ugyanakkor én is kértem segítséget,  kaptam, barátit, testvérit, kollegait egyaránt. Talán ez az, ami tartja bennem a reményt, és pillanatokra elfelejteti velem a nyűgöket.

Sokszor az apró odafigyelések mindennél többet jelentenek. Ráérezni, mi az, ami a másikat felfele lendíti, vagy legalábbis megtartja, nem engedi lezuhanni. Engem most megtartottak, de tudom, hogy nekem is erősnek kell lennem. Szerencsére van benne gyakorlatom.

Csak hát időnként elügyetlenkedem. Nem csak a magam dolgát, de kezdem elveszíteni azt a képességemet, hogy én legyek az, aki odafigyel és megtart. Nem tudok támasz lenni és magamat sem vagyok képes megtartani. Ez elkeserítő.

Van, hogy egyáltalán nem érdekel, hogyan lesz tovább. Az van az agyamban, hogyan lehet túlélni a következő percet, órát, napot, hetet. Már megint túlélésre játszom, és gyűjtögetem az örömtelen pillanatokat. Mert az apró örömök valahogy annyira illékonyak, nem lehet megkapaszkodni bennük. Legalábbis ezt élem meg.

A reggeli köd még mindig itt van. Talán ez is rám nehezedik, amikor ezeket a sorokat írom. Ülök a kakiban és próbálok nem mozogni.