Nem néztem oda, igaz, másfele sem. Lehunytam a szememet és próbáltam valamit kitalálni, valamit a történésekkel szemben. Sejtettem, a testemnek azon a részén most hatalmas lyuk tátong. Már régen jártam így, ám kezdtem megérteni, milyen lehetett a háborúban annak, akinek szintén lyukat ütött a testébe valamely lövedék. Éreztem, ahogy lassan távozik belőlem az erő, ahogy testem megadja magát az elkerülhetetlen elmúlásnak. Nem! Ez nem következhet be! Vagy mégis?! Éreztem, ahogy fejemből kiszökik a vér. Elképzeltem, hogy nem így van. Ez mind csak a képzelet játéka és mindjárt felébredek a rémálomból.
Az álomszerű kockák azonban - mit sem törődve velem - tovább peregtek. Szédülés kerülgetett. Általában nem szeretem a vizet, mint italt. Most azonban nagyon hiányzott, akár csak egy cseppjéhez is, ha hozzájuthatnék.
Amikor megtörtént, észre sem vettem, szinte, egyik pillanatról a másikra bekövetkezett. Azt hiszem, csupán egy szúrásszerű érzés, amit észrevettem, de ekkor már visszavonhatatlanul megtörtént. Nem tudtam akkor még teljesen felfogni sem, hogy mi van velem. Csak megtörtént a dolog. Pont velem. Tudom, előfordult már mással is hasonló, biztosan. Most azonban velem... Nem értettem, miért pont velem? Igaz, nem voltam vallásos soha. Talán mégis hinni kellett volna...
Mi lesz velem ezek után, vajon? Meddig tudja a szervezet életben tartani magát, egy ekkora sérülés esetén, azaz van-e egyáltalán lehetőségem vajon a túlélésre? Észreveszi-e egyáltalán valaki, hogy nagyon nagy bajban vagyok? Közben, míg agyam reménytelenül kereste a kiutat ebből a végzetes esetből, közben egyre távolodtam az idő múlásával a megmenekülésem lehetőségétől. Iszonyú volt megsejteni az elmúlás kezdetét. Mert - sajnos, biztosan tudtam - egyik lehetőség szerint, nevezzük akár pesszimista lehetőségnek, akár csak eshetőségnek, de benne volt a pakliban. Végzetes, túl nem élhető sérülést szenvedtem. Ez az a pont, ahol - ha uralni tudom érzelmeimet - csak az élni akarás az egyetlen esély. Itt a lelki erőnek lehet még esetleg szerepe.
Megpróbáltam higgadtan átgondolni még egyszer, mit is tehetnék. Semmi jó ötletem nem volt, elkeseredetten, a falnak dőlve vártam sorsom bekövetkezését.
Öcsém, aki a sajnálkozó megértését küldte pillantásával felém. Senki sem tud már segíteni, a történtek megmásíthatatlannak tűntek. A hatalmas tátongó sebet elképzelve éreztem, egyre sápadtabb vagyok. Ha ez így megy tovább, tudtam, el fogom veszíteni az eszméletemet. Először az eszméletemet, majd… el sem mertem képzelni a továbbiakat.
Azt tudtam, sokan eljönnek majd. Meggyújtják a gyertyát, az elégett gyufacsonkot ledobják a földre. Rám, akkor és ott, már senki sem fog figyelni. Csak csendesen fekszem majd, a hatalmas, testemen tátongó lyukkal. Talán még egy viszonylag nagy vatta is ott lesz mellettem, amit felkap a szél.
