"Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas."
[ Márai Sándor ]
Hányszor csodálkozunk azon, amikor halljuk, hogy mások már 100%-ot teljesítenek! És hányszor halljuk, hogy több, mint 100%-ot kell teljesítenünk, hogy megmaradjon a munkahelyünk! A matematika és az angol tudás segít elérni, vagy akár meghaladni a 100 %-ot!
Ha az abc-t
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Számokkal helyettesítjük:
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26
akkor:
H A R D W O R K (= kemény munka)
8 1 18 4 23 15 18 11 = 98%
K N O W L E D G E (= tudás)
11 14 15 23 12 5 4 7 5 = 96%
De:
A T T I T U D E (= hozzáállás)
1 20 20 9 20 21 4 5 = 100% elérjük a célt!
És:
B U L L S H I T (= Lószar)
2 21 12 12 19 8 9 20 = 103% elérjük a tőlünk megkívánt többletteljesítményt!
Tehát:
Tudás és szorgalmas munka csak a közelébe visznek a 100%-nak, de a szarral még meg is haladod!
Még egy kicsi, de fontos megjegyzés, ha többet akarsz elérni itt egy jó tanács:
A S S K I S S I N G (= Seggnyaló)
1 19 19 11 9 19 19 9 14 7 = 127 %
Konklúzió:
Csak ezzel éred el azt az eredményt, amit a feletteseid a cégnél elvárnak tőled...!!!
“És rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts vagy csinálj bármit,
csak lássam rajtad, h élsz…”
Létértékelés még a múlthétről.
Hogy miért kell a mának élni, arról számos irodalmi okoskodás született, és annyira jól tudják hangsúlyozni, hogy mert nem tudod, meddig élsz. Na igen. De valóban, mindenki él, ki így, ki úgy, és tervezünk, mert tudjuk, valószínűsítjük, hogy lesz holnap. Hisszük, hogy megérjük a holnapot, jövő hetet, jövő ilyenkort. Mert így törvényszerű. Vagy nem…
múltba mosódó mákvirág
Számomra érthetetlen, hogy az olvasóköröm hogy, s mint változik ilyen hirtelen, ugrásszerűen le és fel. Van, hogy napokig csak kószálnak a látogatók, máskor pedig egy nap alatt produkálok annyi olvasót, mint az eddigi összes. De most valaki(k) nagyon belemélyedt(ek) nyilvános portálom és írói vénám rejtelmeibe, mert olyan postokat halásztak elő ebből a régóta működő összevisszaságból, hogy magam is meglepődtem. Azon az állásponton toporgok, hogy nyilván magamnak írom ezt a valamit, de ez szemenszedett hazugság, mert nekem se időm, se energiám azzal foglalkozni, hogy mit gépeltem ide 1 éve. Ha kínozni, vagy éppen felvidítani akarom magam a saját életemmel, akkor nem ide jövök, mert itt minden olyan burkoltan és virágnyelven van cifrázva, hogy az inkább szórakoztató és provokatív, semmint bensőséges és egyenes. Mégis megdöbbentő, hogy mikor az orrom elé kerül egy-egy régebbi bejegyzés, ami igen, valóban a képességem nyomán fakadt valamely életszakasz nehézsége, bánata, öröme vagy felfedezése nyomán, úgy jön az emberrel szemben a saját múltja, mintha mindennap megtörténne ez a kozmikus találkozás. És hiába van, amit nem felejtünk sosem, azért kopnak a dolgok jócskán. Annál érdekesebb dolog, mint az események utáni első indulat lejegyzése, hát kevés van. Mert ugyebár a keresztelőről, az első iskolai napról, az első fellépésről, a ballagásról ezer meg ezer fénykép készül, de hogy akkor mit éreztünk, arról egy sem. A technika fejlődéstörténete ezen a szinten megtorpan, és az aurafotókon kívül semmi nem állít szobrot az érzelemhalmazoknak. De a megfelelően megfogalmazott önvallomás, a levelek…
És ilyenkor, mikor ilyen felbecsülhetetlen kincseket találok, verem a fejem a falba, hogy miért? Miért nem írok mindig, folyamatosan mindenről? Most is úgy eltűntem mint a kámfor, de ilyenkor megakad valami a mederben, mert ha ingereciám támad fájlba vinni a mondandót, akkor sem sikerül úgy és ahogy nekem az szalonképes lenne. És az alkotói válság sötét leple alól kikeveredni ugyancsak időbe telik. Habár a kezdet nehéz csak, ha azt újra meg újra meg kell tenni, na az az igazán nehéz bonyodalmas. Hosszú kihagyás után a sok szövevényből ahelyett, hogy összeállna valami érdemleges, nem marad semmi, és a homályban nem tudom megragadni a lényegeket, és ez felettébb bosszant.
Nyugi, doki, rendesen szedem a gyógyszereket. Lelkiismeretesen, ha nem túl pofátlan ez a kijelentés. Ugye nem nagyzolás ez? Egyébként semmi sem mindegy, szóval ne reagáljon úgy, ahogy szokott. Ne kezeljen úgy, mint egy bolondot. Habár, kétségkívül, nagyon parázok attól, hogy bolondabb leszek, mint azt a kezdetek kezdetén gondoltam. Mert van ám önálló gondolatom. De ezt nem oszthatom meg Önnel. Így hát megosztom mindenkivel. Karinthy meg már úgysem forog a sírjában. Szóval mindent Kurt Vonnegut J. R.-nak köszönhetek. Legalábbis azt, hogy belém betonozta a lelkemet, és hozzám láncolta (szívemhez - hozzám, mindegy - semmi sem mindegy; lapozgassák a Tombol a hold című könyvet) Az ötös számú vágóhíd című regényét (is). Miért is? Természetesen az ilyen mondatokért: „Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett és mindig is létezni fog... Ők azt is észlelik, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, ami érdekli őket... Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanaz a személy számos más pillanatban remekül érzi magát... Így megy ez.” A lényeg tehát, hogy ne kell túlzásba vinnünk napi halálfélelem-adagunkat, de nem is szabad elkényelmesednünk. Ebben a pillanatban éppen baromi jól vagyok, de számos pillanatban, vagy csak egy-egy számomra mellékes pillanatban haldoklom, szenvedek, vagy éppen hulla vagyok. Nemrég hűlt ki a testem (csak a testem), és friss hús vagyok a föld alatti férgeknek. Amikor pedig Vonnegut azt írja Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater című regényében, hogy „Szeretlek titeket, ti stricik.” - nos, akkor az jut eszembe, hogy örülnöm kellene. Leginkább annak, hogy a suliban összeszedett lány szeret engem, szerelmes belém, meg ilyenek. Örülnöm kellene, hogy képes szeretni engem, és habár érdekes az arca, azt akarja, hogy megfarkaljam. Múltkor már a pöcsömet is kezelésbe vette. Örülnöm kellett volna határozott mozdulatainak. De nem tudtam. Nem tudok. Megígértem neki, hogy megpróbálom megszeretni őt.
Jó dolgom van. Van dolgom. Most éppen az, hogy visszataláljak a filmhez, mert eltávolodtam tőle. Tudják, igaz szerelem ez. Igazi. Se veled se nélküled, inkább: se nélküled. Többek közt abban hiszek, hogy minden értékes, komoly film azért jön létre, azért van, hogy „változtasd meg élted” (Rilke). Illetve, ahogy Updike írja Majd ha fagy című alkotásában: „aminek léte (ens) van, annak neve (nomen) is kell hogy legyen. Vonatkoztassuk ezt most a filmre : létrehozunk valamit ami elviselhetővé teszi a világot az ember számára, és az embert magát is azzá teszi a maga módján. Ez a film. Annak hívjuk. Figyeljék meg, ha a filmről írok, valamilyen módon mindenképpen a létről írok. „ Változtasd meg élted”, na igen, van feladat, cél továbbra is, mivel a mai napig sem sikerült megváltoztatnom, megváltoznom. Sebaj legalább megint több filmet nézek naponta, és ez jó. Nagyon jó. Úgy gondoltam, írok önöknek néhány sort azokról a filmekről (a teljesség igénye nélkül), melyek az utóbbi két hétben hatással voltak ( vannak, lesznek) rám.
Nagyítás: Antonioni, 1966-os klasszikusa Cortázar műve alapján. Főszerepben David Hemmings ( a fotóművész, aki a fotó titkával, majd hiányával él együtt), és Vanessa Redgrave (a fotók titokzatos hölgye). Film az alkotás hiábavalóságáról, a művész magányáról. A Nagyítás a művészet, a mű és a külvilág, valóság drámai, felemelő találkozásáról szól. Hemmings alakításának köszönhetően tudjuk, hogy valójában csak az létezik a szemünk előtt, amit észre akarunk venni, és úgy létezik, ahogy mi akarjuk. Tehát hiszem, ha látom.
A gépész: Brad Anderson filmje lehetne komoly alkotás, ha nem lenne annyira vérciki a befejezés. Lidércnyomás szerű kezdet, zavaros folytatás, egy igen jó alakítás Christian Bale-től, és ami még igazán rendben van, az a film hangulata.
Kék bársony: David Lynch egyik alapfilmje (a Straight storyról egy másik alakalommal írok) Badalamenti zenéjével. Hibátlan alkotás mely egy levágott fül megtalálásától a szerelem megtalálásáig mindenről szól. Teljesen jogos a kérdés, melyet Laura Dern tesz fel a filmben: Miért ilyen a világ? Miért ilyen beteg? Miért ilyen az ember? Miért ilyen kegyetlen saját magával és másokkal szemben? Persze álmodhatunk is, és Laura Dernnel közösen állíthatjuk: A szerelem változtathat meg minket, mindent. És meg is fog változtatni. Manapság ki tartja ezt a mondatot igaznak? Remélem, vannak néhányan.
Az utolsó éjjel: Spike Lee filmjére túl sok rossz szava nem lehet az embernek. Persze úgy könnyű, hogy Edward Norton játssza a főszerepet. Ő alakítja a gyorsan meggazdagodni vágyó kábítószer-kereskedőt, akit lebuktatnak, és börtönbe megy, csakhogy van még egy napja (éjjele) rendezni néhány ügyét. Szeretteivel akarja rendezni a rendezhetetlent. A film utolsó mondatát pedig („Az élet oly kevésen múlik”) nem tudom és nem is akarom elfelejteni.
Álmodozók: Bertolucci legújabb filmje. Az utolsó tangó Párizsban óta bálványozom a rendezőt, de ez az alkotása – hadd fogalmazzak nagyon finoman – könnyen felejthető. Van benne érdekes kapcsolat egy srác és húga, valamint egy másik fiú között, különleges filmes kérdések, büntetések, de az igazság az, hogy a film megtekintése is felér egy büntetéssel. Mindenesetre, ha szeretik Bertoluccit, egyszer azért meg lehet nézni az Álmodozókat. Túl lehet élni.
Az utóbbi években sokféle személyiségépítő tréning hódította meg a magyar közönséget. Mintha egyre kevesebben nyugodnának bele abba, hogy fejlődésük huszonévesen lezárult volna. Mit nyújt a továbblépni kívánóknak a személyiség és konfliktuskezelő tréning?
Eszközt elsősorban kapcsolati nehézségeik megértéséhez és megoldásához. A tréning nem csodaszer, nem akaraton kívül - vagy akár erőfeszítéseinktől függetlenül - hat.
Először is három alaphelyzet felismerését tanítja meg. Vannak gondtalan időszakok, ezek jó alkalmak a kapcsolat „melegítésére”, de bárki által megtanulható készségeket tanít a „te problémád”, az „én problémám” és a „mi problémánk” helyzetekre is.
Amikor ugyanis bármelyik félnek gondja van a másikkal, hagyományos megoldásaink majdnem mindig a probléma mélyítése felé sodornak. Vagy legalább is megszüntetik az illető beszélhetnékjét. Ha a másiknak van baja, többnyire saját szempontjainkat, kritikánkat, jó tanácsainkat osztjuk ki, vagyis „elvesszük a labdát” a másiktól. Ha pedig mi érezzük rosszul magunkat, akkor azonnal a másik embert kezdjük hibáztatni, értékelni, vagy utasítani.
A dolog mindkét esetben fordítva működne jól. Erről minden tréninget végzett hallgatónk már az első próbálkozásainál megbizonyosodik.
A „te problémádnál” akkor segítek igazán, ha nem teszem hozzá saját gondolataimat, hanem meghallgatásommal azt teszem lehetővé, hogy szembenézz a gondoddal és dolgozz rajta, anélkül, hogy figyelmedet elvonná a védekezés. Az „én bajom” esetén pedig azzal nyerhetem meg legkönnyebben az együttműködésedet, ha ítélkezés nélkül elmondom, miért rossz nekem, amit csinálsz: milyen érzést váltottál ki, és mi hárul rám következményként abból, amit tettél.
Dióhéjban ennyi!
Vannak persze kombinációk és „balesetek”, melyeknél tapasztalatom szerint más és más eszköz lesz hatékony. Ezeket megtanulni pedig csak azért nehéz, mert pontosan az ellenkezőjére vagyunk tanítva, generációk óta. Ezer apró rádöbbenés, érzés-felidézés, saját élményt feldolgozó gyakorlat segít a tréningen felismerni, hogy itt nem pusztán beszélgetési technikát tanulunk, hanem egy gyökeresen más kapcsolati szemléletet. A végeredmény pedig a harag, sértettség és önutálat felszámolása a fontos kapcsolatainkban. Ütközéseinknél ugyanis nem lesz többé vesztes: nem maradok alul, de nem is gyűrök le senkit. Ez nem puszta ígéret. Pontosan annyira beteljesül, mint az, hogy ha valaki megtanul angolul, azt többé nem lehet angolul „eladni”. Emellett nemcsak a közeli kapcsolatok simulnak, hanem általában is javul az illető fellépése, kevesebb lesz a konfliktusa, s azt a keveset is jobban tudja kezelni. Ez érezhető a családi és a munkakapcsolatokban csakúgy, mint a futó ügyek intézése közben.
senki nincs, aki rám fogadna"
