részletek egy soha ki nem adott szar, olvashatatlan regényből / Tanítás vagy Kabaré (1.részlet)

Ezt a zavaros írás zuhatagot, nevezzük ennek, jobb most nem jut eszembe, egyfajta búcsúnak szánom. Búcsúnak a tanítástól, szép volt, de elég volt. Jöhet majd valami más, valami új mielőtt még teljesen belefásulnék és elvesztenék minden örömöt amit a tanítás jelentet számomra. Nem akarok belefásulni és örömtelenül dolgozni. Még az elején megfogadtam magamnak hogy azonnal abbahagyom mihelyt csak a munkát és a megélhetést látom az oktatásban. Azt hiszem szép lassan, de eljön az a pillanat. Én nem akarok olyan oktató, tanár lenni, aki reszket az állásáért, megélhetési problémái vannak, képmutató a kollegákkal és a diákokkal szemben és gyűlöli a munkáját. Sok bohócot látok a szakmában főleg a VIK-ben, és én nem akarok közéjük tartozni. Én még tudok saját magamon röhögni és kimondottan jól szórakozóm a saját hülyeségeimen. De önmagam gyenge paródiája nem akarok lenni vagy pontosabban fogalmazva nem várom meg hogy az legyek. Szeretem ha a munkám örömet okoz és nem érzem azt hogy dolgozom. Eljutottam odáig hogy egyre kevesebb örömet találok bene és egyre több munkát. Tehát itt az ideje felállni és vigyorogva továbbállni, mert a tanításon kívül is volt életem és ezután is lesz, csak valami más. Nem biztos hogy jobb, könnyebb, de a kihívások mindig is érdekeltek. Azért még senki se írjon le mert mindig is tudtam meglepetést okozni, nemcsak másoknak, hanem saját magamnak is. Úgy tervezem hogy leírom magamnak nagyjából a velem történteket, addig még frissen élnek bennem, hogy egyszer talán majd nosztalgiával és remélem jóérzéssel a lelkemben visszaolvassam. Ezt az írássorozatot részletekben fogom megcsinálni és június huszadikára szeretném befejezni. Akkor kezdjük. Hol is?

“Ötödik éve tanítok, ez volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem.(egynek számolom a Efebet, Viket, Giorgiot, Kivit) Negyvennégy éves leszek pár hónap múlva, nyilván sehol nincs tízéves munkaviszonyom. Úgy tervezem ez az utolsó tanévem, elég volt. Igaz már vannak új ajánlataim jövő tanévre, de az elhatározásom hogy kivonulok ebből ez egész genyából ami körül vesz, egyre szilárdabb.Viszont a öt év tizenöttel ért fel, szakmai gyakorlatot tekintve, a tapasztalat csak úgy zuhogott rám.

Legjobb az levelező tagozat , ott nem kell fegyelmezni. Felnőtt emberek ülnek be munka után, olyanok, akik szakmát szeretnének, nem áll távol tőlük az alázat, tisztelet. Érdekes, hogy akkor éreztem magam tényleg tanárnak, aki a szakmáját végzi, mikor nálam tíz-húsz évvel idősebb embereknek tartottam órát. A nehézséget az anyag jelentette, ételkészítési ismeretek és maga a gyakorlat sem volt piskóta, minden ételt újra és újra át kellett vennem az első két osztályommal, az előző órák tananyagaiból nem emlékeztek sok mindenre, és nem éppen atomtudósokból válogatták őket össze.(Biztos vagyok bene hogy némelyik védőoltást kapott főzés ellen!)

Aztán átvetem egy másik osztályt is a VIK-ben. Hétfőn és szerdán este nyolcig-kilencig volt velük órám, szünetekben együtt cigarettáztunk. Nekem problémát jelentett az elején, hogy nem tudtam magázni senkit, akit tanítok. Nem akarok még arra is koncentrálni. Talán majd egyszer rákapok gondoltam, de első évben nem terheltem magam. Ez nappali kis suhancoknál egyértelmű, nem probléma, estin kicsit kényes, úgyhogy mindkét osztálynak előadtam, hogy tegezni fogom őket, de mivel felnőttek, visszategezhetnek. Aztán ez a gyakorlat azóta is így maradt, mivel nekem bevált és szarok mások véleményére meg a pedagógiájukra.

Az elején senki nem mert vissza tegezni, nem tette, soha. Nagydarab, negyvenes fickót vontam felelősségre, hogy mi az, hogy nem hozol tankönyvet, meg füzetet, „ne haragudjon tanár úr, ígérem jövő hétre lesz”, „Jól van, semmi gond, most meg ülj át és nézd a szomszédodét. Neked sincs, hát ezt nem hiszem el. Tegye fel a kezét, akinek van, aztán üljetek úgy. Schmidtné, legyen kedves rám figyelni” (az idősebb nőket azért még én sem bírtam az elején letegezni). Akik csak nemrég ismertek meg meglepődnének az akkori stílusomon, milyen kis udvarias voltam.

A technikus osztály, néhány tanulójával elmentünk sörözni is. Akadtak érdekes figurák. Mindig volt egy-két bukott zseni, főleg lányok, elitgímiből kerültek ide, nehezen kezelhető kiskamaszok lehettek, estin, nappalin is akadt belőlük egy-egy, éltanulók, tulajdonképpen csodák voltak abban a közegben. Itt vendéglátós szakmákat osztottak, és mégis meglepő módon nem sok lány járt az iskolánkba, azok közül is kevés szép, persze estin akadt néhány csinos, vagy olyan is, aki egyenesen egy nimfára hasonlított. Ezek a kis diáklányok apai érzéseket keltettek bennem, semmint bármi mást, aminek azért inkább örültem. Egyszer összefutottam egyikükkel, őt még a Kiviben tanítottam pár hétig, aztán valami miatt abbahagyta, a Keletinél láttam, barátnőivel ácsorogtak, vigyorgott, köszönt, én is, épp a haverommal mentünk sörözni , mondtam hogy ki ez, meg hogy milyen aranyos, mire mondta, hogy ugyan már, nincs romlottabb egy tizenhét éves lány gondolatvilágánál.

Estin hétfőn és szerdán a VIK-benn, negyed négy körül kezdtem, dupla órák nyolcig, kilencig. Delelőt a Kiviben az “iskolában” pöszmögtem. Hétfőn delelőt és pénteken volt még órám a Kiviben  a technikusaimmal és az orientációs osztályommal, szombaton az Efeb-nél a felnőttekkel kínlódtam. Késő este mikor hazaértem, készültem a következő hét anyagaival, eljártam sörözni a haverokkal, vagy otthon filmet néztem, olvasgattam. Akkoriban ennyi volt a szaros kis életem, leszámítva egy két kellemetlen kalandot a kollega növel (Andival a BGF-en kerültem kényes szituba, de ezt inkább ne froclizzuk!)

A nappalisok voltak az igazi kihívás. Egyik pillanatról a másikra belecsöppentem, egyszerre három iskolában is elkezdem tanítani és mindezt egy kedves kolleganőmnek köszönhetem, Koczkásnak, akivel az Efeb-nél ismerkedtünk meg és szép lassan beajánlott mindenhova. Egyem meg a szívét! ( Innen is puszilom.) Fenekestül felfordult a békés nyugodt kis életem. Eddig fontosnak hit dolgok váltak egyik pillanatról a másikra lényegtelené és hirtelen a gyerekek lettek egyre fontosabbak nekem. Hangsúlyozom, gyerekek, nekem, akiről azért az ismerőseim mindig is tudták hogy gyűlölöm a gyerekeket, idegesítenek (ha felszállt a buszra egy óvodás csoport, én inkább leszálltam) és egyszerre csak elkezdtem egyre türelmesebb lenni velük, és szép lassan tudat alatt megszeretni őket. Egy orientációs osztály ahol a felszolgálást és az ételkészítési technológiát is én tanítottam, egy technikus, három felszolgáló abból egy végzős osztály, két cukrász, egy szakács, aztán estin még egy szakács, levelezőn három szakács és két vendéglátó eladó osztály. Káosz, azt se tudtam hirtelen mi van, sokszor reggel félálmomban azon gondolkodtam hogy hová melyik suliba kell is mennem és mit is kéne tanítanom, hol is tartok az anyaggal. Mégis azt kel hogy mondjam hazudnék ha azt mondanám hogy nem élveztem minden egyes percét!

A 9.b osztályban felszolgálást tanítottam, ezt nagyon szerettem, részint itt még lehetett fegyelmezni, órát tartani, másrészt ez újvolt nekem hisz a felszolgálás nem a fő profilom. Harmincan voltak, két csoportra bontva, már csak az alapzaj is lefárasztotta a tanáraikat. Kedvencem egy pimasz kiskölök volt, kiköpött Regős Bendegúz, így is hívtam. Érdekes emberek itt is akadtak, például két nagydarab srácról kiderül, már tizenhét évesek, ez a harmadik helyük, az előzőekről kirúgták őket, „ez a suli hulladéktároló, nem tudta, tanár úr, ide mindenkit felvesznek” mondta kórusban az osztály. A 9.b-be kevés lány járt, amit persze fájlaltak, így viszont senkit nem zavart, hogy megengedek magamnak egy két keményebb beszólást, viccet az órán. Általában jó órák voltak.

Humoros gyilkos voltam náluk, amilyen lennék is, főleg felszolgáló, szakács tanárnak, keményen követeltem, sokat feleltettem, írattam (főleg másnaposan, hogy túléljem az első fél órát „mindenki vegyen elő egy papírt” Szancsó diákom szerint a világ legaljasabb mondatainak egyike).

Félévkor jó páran buktak, év végén talán egyetlen ember, aki jövőre újra kezdi majd az elsőt, tehát csak melegedni járt be, és ezt a szemembe is mondta, tunya malacképű srác, teljesítettem kérését és megbukhatott év végén is. Lelkem mélyén vajszívű vagyok, amíg lehetett, titkoltam. Mellette jó hangulatú órákat tartottam, sztoriztam inkább, elég volt havonta két órán felpörgetni a tempót és átfogóan végigmenni egy-egy szakaszon, a többin lehetett kibontani, így maradt idő, hogy például filmeket nézzünk órán szakmai vetítés címszó alatt, a csatajeleneteket percenként megállítottam és elmondtam, mi van a pajzsokra festve, vagy miért pont ezt a fogpiszkálót használja a tábornok, vagy egyéb fontos apróságokat. Az iskolák mezőnyében még velük boldogultam el legkönnyebben a nappalisok közül, leginkább azt sajnálom, hogy őket nem vihettem tovább érettségiig, amikor bezárt az iskola, aranyosak voltak, ők is keseregtek, hogy jövőre miért nem én leszek a felszolgáló tanáruk, micsoda disznóság, ezt nem mondhatom komolyan.”

Lustaság…

Fekszem,lustálkodom, olvasgatok (Anthony Bourdain : A konyhafőnök vallomásai) Közben van egy kis lelkiismeret furdalásom, sok munkám lenne, kalkulációk, dolgozatjavítás, a holnapi órákra is fel kéne készülni stb... De valahogy ma nem megy. Egy idézettel próbálom megnyugtatni a lelkiismeretem:

"Az nem lustálkodás, ha valaki a gondolataival van elfoglalva. Van látható munka - és van olyan, amely nem látható." (Victor Hugo)

Azt hiszem túlvállaltam magam, kibuktam egy kicsit…

Fura napok ezek. Úgy tűnik, mintha minden rendben volna, de mégse, valami folyton bezavar, megint kezdek kizökkenni a szerepemből. Apró, kis adáshibák, hosszabb-rövidebb szünetekkel, én meg csak pofozgatom a sz*rt jobbra meg balra, toporgok egy helyben, aztán kicsit megindulok, de hirtelen valami megakaszt, mert az a valami folyton jön és szemétkedik.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig azt hiszem, hogy tudom, mit akarok, kepesztek is érte, aztán, amikor megvan, amit akartam, hirtelen rájövök, hogy mégse ezt akartam. Ilyenkor meg nagyon vacakul érzem magam, mert arra gondolok, hogy milyen hálátlan, telhetetlen fasz vagyok, aki kap valamit az élettől, amit akart, aminek örülhetne, s ehelyett már megint mást akar, semmi se jó neki. Lehet, hogy én is az a fajta vagyok, akit jobban érdekel az út a problémáig, mint maga a problémamegoldás. Elintézni valamit valakinek, rábeszélni tanulóimat valamire ami fontos, küzdeni azért ami a tanulóimnak kéne hogy fontos legyen és nem nekem, de csak addig, amíg ők is így érzik. Aztán amikor rá jössz hogy hiába jártatod a szád, lese szarják és röhögnek azon hogy te vagy kibukva az ő problémájuk miatt, te kapsz agyvérzést, te melózol, rohangálsz, telefonálgatsz intézed a faszságokat, közben meg észre se veszed hogy szép lassan kezdesz kibukni, kicsúszik a lábad alól a talaj, ingerült vagy, türelmetlen, kiabálsz, nem tudsz koncentrálni stb.. Mindez nem is zavarna igazán, volt már ilyen máskor is de most a suliban a kölkök is kiszúrták.

Pénteken jöttment voltam, mentem, aztán jöttem is postafordultával, muszáj volt orvosolni a magam hülyeségét, nem kellett volna fürödnöm a tudatban, hogy mindent jól csináltam. Sokszor egyébként, mintha a tudatalattim arra lenne kihegyezve, hogyan lehet problémákat gyártani olyankor, amikor éppen minden rendben. Talán, mert a félelem ott munkál bennem, hogy valami nem lesz rendben. Az élet mindig ad fel rejtvényeket. A napokban arra gondoltam, hogy talán jobb évkezdés lenne, ha rendbe raknám magam körül a dolgokat. Ha venném a fáradságot, és megnézném, mit lehet kihozni ebből az őskáoszból és csődtömegből, ami körülvesz. Aztán ma reggel eltöprengtem azon, amiről egyszer már írtam, és rájöttem, hogy sokszor milyen telhetetlen és hálátlan fasz vagyok, semmi se elég jó, pedig örülhetnék annak, ami van. Mert valljuk be, sok értékes  emberke és dolog van az életemben, csak olyan természetesnek veszem, hogy fel se tűnik, hogy létezik, és csak a nincs foglalkoztat, nem jó ez így. Ha belegondolok, csak ebben a hónapban annyi odafigyelést, szeretetet, segítséget kaptam, hogy összetehetem a két kezem, hogy ilyen családom és barátaim vannak, félek, hogy nem vagyok elég hálás ezért, még néhány centivel tovább kéne látnom az orromnál. Pedig igyekszem! :)

A legnehezebb számomra azt megélni, hogy nap mint nap újra kell értékelnem dolgokat. Mindaz, ami tegnap fontos volt számomra, ma már lényegtelen, és talán holnap újabb fontossági sorrendeket kell felállítanom a testi, lelki, idegi fennmaradásom érdekében. Lehetnek ugyan egyéni döntéseim az életemmel kapcsolatban, de kívülről szabják meg a feltételeket és fenyegetnek, ha nem alkalmazkodom. Sokszor úgy érzem, hogy a társadalmi lét nem más, mint egy rácsokkal körülvett világ. Persze a rácsok elég szélesek ahhoz, hogy kibújj, de ha megteszed, magadra maradsz. Ez pedig nagyon félelmetes és ijesztő tud lenni. Elég kuszára sikeredet ez az írás, talán ha összekellene foglalnom egy mondatba akkor az így szólna: Ne raboljuk egymás idejét, ne legyünk energiaelszívó vámpírok, szóval tök fölöslegesen ne szórakozzon velem senki, én se fogok, szóljon és békén hagyom, mert az én idegeim is végesek. Azokkal az emberkékkel szeretnék foglalkozni akik tényleg akarnak valamit és hajlandók is tenni érte mert egyedül az ő segítségük nélkül nem megy…

ÁTVERÉS! LELEPLEZVE! (Sherlock Holmes megoldotta)

Egyáltalán nem vagyok elégedetlen típus. Ritkán háborodom fel, és nem jellemző rám, hogy apróságokon felhúzom magam. Azonban, ha hülyének néznek, azt nem tudom tolerálni. De hogy mire is gondolok pontosan? Az első két kép beállított, látható hogy megrendelésre készült, megrendezett! Figyeljétek csak Éva kezét. Na de a harmadik képet egy paparazzi készítette ami egy elkapott pillanatot örökít meg! Na most láthatjátok a színtiszta igaságvalóságot!!!!!!!!!!! / és még vannak képeim…..

Lacika csajozik:

Petike csajozik:

És vajon mit csinálnak a fiuk mikor ép nem csajoznak????????

Fiúznak a (fiúk??)!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 

Étteremlátogatási, kocsmalátogatási szájbarágó

És akkor most meg is ragadnám az alkalmat, hogy a vendéglátós társadalom veszélyességi pótlék nélkül dolgozó tagjai nevében öt pontban elmondjam, hogy mit NEM illik csinálni, amikor vendéglátóhelyre megyünk. Nézzük az egészet a felszolgáló szemszögéből:

1; Nem illik nem köszönni. Ha anyád, apád, az intézeti nevelő vagy tudja a faszom ki nem tanított meg, én sem foglak tudni rá; viszont legalább ebben az esetben majmold a többi embert, aki veled egy időben érkezik és mormogj oda valamit. Az pont egy kicsit több, mint a semmi; viszont lehet, hogy nem kell majd 20 percet várnod arra, hogy kiszolgáljanak.

2;Szia, egy sör lesz. Nem lesz; van, és vagy adok, vagy nem. Ezt majd én döntöm el. Ha mindenképpen a lesz szócskát szeretnéd használni, akkor légy kedves magázódni, mert ez egy archaizáló forma, ami csak magázódó viszonyban állja meg a helyét; ha viszont tegeződsz mellé, bekerülsz a "sutyerák paraszt, aki ennyit bírt eltanulni a középiskolás kocsmázások alatt"-kategóriába.

3; Bár közhelyes és a jattos, ám unalmas vendégeknek mi is azt mondjuk, hogy szolgák vagyunk, azért a gondolkodni tudó többség tisztában van vele, hogy ez nem így van. Szolgáltatunk, pénzért és jellemzően nem hobbiból. Ha pattogtatod a pincért, ok nélkül felvágsz vagy egyszerűen úri passzióból a többiek italának érkezésekor találod ki, hogy "és akkor én most még kérek egy sört", akkor egyrészt bizonyos helyeken garantálod a minőségromlást, másrészt 20 perces cigarettaszünetet adsz a kollégának, aki örömmel ki is fogja azt tölteni a rendelésed asztalhoz szállítása előtt. Ha azt szeretnéd, hogy legyen kivel patkány módon beszélned, ajánlom valamelyik közeli nőrokonodat, aki tagbaszakadt férjjel rendelkezik. Rajta próbálkozz, utána meg filózz el, hogy mi jár a mi fejünkben, mert mi még a rokonaid sem vagyunk, hogy kíméletes elbánáson járjon az agyunk.

4; Ne te döntsd el, hogy a főnök elteszi-e a jattot vagy sem. Bár szerencsére ez aránylag ritkán felmerülő probléma, de annál kínosabb, égőbb helyzet nincs, mint ecsetelni az elvből nem jattolásra való hajlamot. Aki akarja, úgyis megoldja, hogy az övé legyen a jatt. Ha nem tudja megoldani, szólni fog, hogy ne jattolj. Ha elégedett voltál, jattolj. Ha jattolsz, minimum 10 százalékot adj. A turistáknak nem esik nehezükre, nekik ez természetes, nem kifogás a fogyasztóvédelmi háttérelvek puffogtatása. Az se gond, ha nem jattolsz, nem kötelező, de akkor ne tegyél megjegyzést, hogy miért nem dobsz rá a számlára. Legtöbbünknek elég, ha normálisan áll hozzánk a vendég és visszafelé is megadja a tiszteletet. Tíz forintos jattot ne adj, mert megalázó. Szórakozóhelyen 20% környéki jatt garantálja, hogy bármekkora sor van, 2 percnél többet nem fogsz várni a piádra. Meglepő, de piacgazdaságban élünk!

5; Vendéglátóhelyen soha, de SOHA ne mondd, hogy vendéglátós vagy. Ha nem úgy van, azt úgyis tudjuk; ha meg úgy van, akkor ne járasd le magad, inkább viselkedj úgy. Pontosan tudod, hogy mit összeszopkodunk a vendégekkel.

+1; Ne harapd el a köszönömöt, ha esetleg kicsúszna a szádon véletlenül, nekünk nagyon jól esik.
Természetesen akinek nem inge, nem veszi magára. Tisztelet.

egy idézet csigusznak…

“Az unalom, az élet betegsége. Meggyógyításához kevés kell: szeretni valakit, vagy akarni valamit.”

Kelt, almás pite recept

Öcsém kitalálta hogy almás pitét sütök neki. Nem igazán díjaztam ezt az ötletet, és azon nyomban el is vetetem! Ere ő túlzott magabiztossággal Pető könyvemmel a hona alatt, gonosz vigyorral a száján kivonult a konyhába. Ezt már nem nézhetem tétlenül mert előre láttam a közelgő katasztrófát. Ezért kitaláltam egy kompromisszumot, ő csinálja én meg irányítom. Elméletileg ehhez értek, vagy inkább mondjuk azt ebből élek. /gyors gondolat: ha Gyebnárral elbírok,vagy Rékával aki ugye nem szeret főzni de csomagolni tud, akkor vele is menni fog/ Tévedtem szar oktató vagyok. Ha pite nem is legalább lesz egy jó bejegyzésem a blogomban.

Először is, moss kezet!
Igenis, moss kezet te köcsög. Ez elengedhetetlen.
Ebben hajthatatlan vagyok: moss kezet! Nem mondom még egyszer, most játszottál a kutyával.
Rendben van. Most menj a hűtőhöz, és vegyél ki 3 tojást.
Azt a 3 tojást, amit sikeresen kivettél a hűtőből, törd fel egy tálkába.
Emeld fel a tálkát a padlóról, és töröld fel a kiömlött tojást.
A jövőben ügyelj arra, hogy semmit se verj le a másik kezeddel.
Vegyél ki a hűtőből újabb 3 tojást, és azt a hármat, ami megmaradt belőlük, törd fel egy tálkába.
Vegyél ki a konyhaszekrényből  lisztet és porcukrot.
Csukd be a tisztítószerek szekrényét, és nyisd ki a konyhaszekrényt.
Ez só. Tedd vissza a szekrénybe, és vedd ki a cukrot.
Próbáld a cukrot a tálba önteni. Söpörd össze a cukrot, ami kiömlött.
Vedd elő a mixert, és keverd benne a tésztát, amíg sűrű lesz.
Tisztítsd meg a falakat, a plafont és a padlót a tésztától, amit kevertél.
Nem, ez nem elég. A kutya nyalogatja a falat. Vegyél egy kendőt, és tisztíts meg mindent.
Legközelebb próbáld meg óvatosabban indítani a mixert. Ez nem légpuska. Így szokták a fedelét rátenni, felülről.
A töltelékhez végy 10 almát, hámozd meg és vágd fel őket.
Tegyél ragtapaszt a sebekre az ujjadon. Jegyezd meg: felvágják az almákat, nem meggyilkolják.
Göngyöld be az almákat a tésztába, és tedd be őket a sütőbe fél órára.
Ha fél óra múlva a tészta még nem sült meg, ez azért van, mert elfelejtetted begyújtani a sütőt. Gyújtsd be, és várj újabb fél órát.
Letelt a fél óra, hagyd abba a tévézést, és vedd ki a tálcát a sütőből.
De most már komolyan! Hagyd abba a tévézést, és vedd ki a tálcát a sütőből!!
Vedd ki a tálcát most rögtön!!
Gyönyörű, nagyokos! Ez már elégett. Most menj el a legközelebbi cukrászdába, és vegyél almás pitét.
Megjöttél, vetél? Már nem kívánod a pitét? Mi? Rétest hoztál? Azt én is ennék ! Mi? Nekem nem hoztál? Anyád!  Akkor zabáld meg azt a kurva almás rétesed.
Előbb vedd le a nylon csomagolást róla, tökfej! Ne etesd a kutyát mert megütlek!!!!!!!!!!!